Kis ormánsági zsákfalu Besence, ahol felnőtt egy nemzedék, amelynek még soha nem volt munkahelye, akkora a munkanélküliség. Lakosai lehetnének idegbetegek, depressziósok, önpusztítók… , de ők magasan tesznek a létminimumra. Szegények, de jól élnek. Mindig akad valami házi állat, ami a kondérban végzi és egy-egy kupica pálinka is, amitől fejlődik a közösségi szellem. Aztán, ha tele a gyomor, ropják a táncot. Hejehuja, sosem halunk meg! Polgármesterük tök jó fej, talán azért, mert közibük való. Nem ám az a fajta, aki a saját megélhetését a többiek elébe helyezi. Nem törekszik kiskirályságra, aki vaskos borítékért osztja kegyeit. A maesztró igazi vezéregyéniség, ismer mindenkit, van súlya a szavának. Elérheti, hogy azt a bizonyos szekeret egy irányba húzza a falu. A Besence Open dokumentumfilm róluk szól.

Szóval a polgármesternek nem volt jobb dolga, minden hazai és uniós pályázatra beadott egy-egy pályamunkát, amolyan vak tyúk is talál szemet alapon. Kettőt aztán meg is nyertek. Az egyik, biokertészeti program létesítésére – ott, ahol addig a gazból ki se látszottak. A másik projekt egy teniszpálya építése. Teniszt azelőtt csak tévében láttak. Összesen több millió forintot kaptak ezekre az úri huncutságokra. Szereztek egy kiöregedett, de annál lelkesebb profi teniszedzőt, aki munka közben színjózan volt. A cigányok apraja, nagyja tréningezett, a többiek a kertészetben túrták a földet. Némelyik jelenet annyira mulatságos, hogy dőltem a kacagástól. Nem érzem azt, hogy ezek az emberek lejáratták magukat, épp ellenkezőleg, megmutattak nekünk a nyavalygás ellenszerét. 

A dokumentumfilmek Cannes-jaként számon tartott, amszterdami nemzetközi fesztiválon az első-második filmes rendezők kategóriájában a legjobb 15 alkotás közé sorolta a zsűri Kovács Kristóf alkotását.