Grafománia

Az írás valahogy mindig megtalált. Ez jelentette a kályhát, ahonnan elindultam...

Revolvermaps
www.idokep.hu

Hőtérkép

Üdvözöllek!

"Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami az ég alatt történik... Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés... Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének… Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét".
/A Prédikátor könyve/

Feedek
Megosztás
Jelenlegi látogatók száma
ÁRFOLYAMOK
Legfrissebb hozzászólások
  • Prédikátor: @KŐRBEJÁRÓKA: Bánfi helyett vannak új kenceficék. Az Alpecin, dopping a hajnak, de vá.lasztható a hajbeültetés, hajbevarrás is.
    Főleg a németek voltak kreatívak és precízek, de ez a kereskedő a dupla nyerges bringájával rossz lóra tett.
    (2018-05-18 20:21:54)
    Ötletek a múltból
  • KŐRBEJÁRÓKA: Volt és talán még van is Bánfi hajszesz?! Hogy attól is visszanő az emberek haja.Az a biciklis dolog egy jópofa baromság, bár, ezek az emberek nagyon is komolyan vették a találmányaikat.
    (2018-05-18 18:57:17)
    Ötletek a múltból
  • Prédikátor: @mizsima: Ahogy mondják: lusta emberek viszik előre a világot. Apukád tévedett, a nők találták fel egyebek között a golyóálló mellényt, a mosogatógépet, az autó-ablaktörlőt, a körfűrészt... Pihent agyú lehetett a fűthető cipős pasi, sokat gályázhatott a szabadban.
    (2018-05-18 09:01:53)
    Ötletek a múltból

Lomok, kacatok/kincsek

A szüleim ötvenes években épült háza üresen áll a haláluk óta. Életük több mint fél évszázada alatt sok, ma már értéktelen holmi halmozódott fel. A húgom lakik közelebb, ezért minden lomtalanítás idején felhív, hogy ezt meg azt kidobhat-e. Ilyenkor következik az alkudozás. Ő ki akarja hajítani, én nem. Ezúttal a régi hűtő kidobásában egyetértettünk, na de a háromlábú kukoricadarálóért kemény csatát vívtam. „Akkor vidd haza!” – mondja a tesóm ellentmondást nem tűrő hangon. Hogy vinném már, mikor nem sokára én is megyek az örök vadászmezőre és mit kezd majd a lányom ezzel az ócskavassal. „Aha, beismered, hogy ócskavas” – vágott közbe. Szó… szó, a daráló maradt.

Fél évszázad alatt nálam is összegyűlt „néhány” apróság. Laktam szoba-konyhás kis kuckóban is, de ott sem váltam meg azoktól a tárgyaktól, amik a szívemhez nőttek. Az első karórám, amit a szüleimtől kaptam a 12. születésnapomra. (A képen középen.) Most előkelő helyen pihen az üvegajtajú könyves szekrény polcán, a néhai apósom és a férjem órájának, valamint egy antik darab társaságában. Az első és egyben utolsó kis estélyi ruhám, püspök lila, nyomott mintás. 1968-ban együtt vettük életem nagy szerelmével. Istenkém, milyen karcsú voltam.

A párom két relikviát bízott a gondjaimra. Egy Vasas zászló, hajdani focisták autogramjaival. Soha nem drukkolt más csapatnak. A másik egy selyemkendőre kézzel firkált teherautó, katonatársainak aláírásával. A kislányunk születése után hivatásos jogosítvány szerzett, azonnal berántották a néphadseregbe. Nagykanizsán, szállítmányozó ezredben szolgált. Ugyancsak a hetvenes évekből származik a ma már röhejes orosz masszírozó gép, cserélhető fejekkel, amit szovjet-magyar hadgyakorlatról hozott nekem ajándékba. Elárulta a hadi titkot is, benzines kannában csempészte ki a pálinkát, azt mérte ki a bakáknak esténként. Abból futotta ajándékra, persze megkapta tőlem a letolást.

A tetőtéri fürdőszoba nincs beépítve, oda pakolgattam egymás tetejére a kacatos kartondobozokat. Évtizedekkel ezelőtt lecserélt konyhafelszerelések tömkelege. Legékesebb darabja a ’82-ből származó működőképes robotgép, az NDK-ból hoztuk. Zsibvásárt nyithatnék elavult fényképezőgépekből, videokamerából, diktafonból. A régi tankönyvek tetemes súlyt nyomnak. Hol van már Jugoszlávia, Szovjetunió, Rhodézia? – legfeljebb a hajdani földrajzi atlaszokban, amik itt porosodnak. Nejlon zacskókban bizsuk, gyöngyök, hajcsatok. Egy doboz mélyén lapul a lányom csecsemőkori takarója, pólyája és az unokám rúgdalózója, partedlije.

Felsorolnom is nehéz mi minden gyűlt össze az évek során. Minden apró mütyürkéhez emlékek fűznek. Vannak azonban olyan apróságok is, amelyek megbújtak egy fiók mélyén az évtizedek alatt. Ez az originál érleszorító kötszer valamikor 3 forint 30 fillérbe került, a nagy múltú Rico kötszerművek terméke. ’Hála az égnek nem volt szükség rá. Mindig tároltam a kés mellett kötszereket, mert a drágám folyton elvágta az ujját. Az okát soha nem tudtam megfejteni.

Varázslatosan közel érzem magamhoz a múltat, amikor nagy ritkán a „kincseim” között matatok. Elárulom, ez az idősek gyűjtő szenvedélyének titka.

Tavasz a télben

Nagytakarítás közben, a szekrény aljáról kezembe akadt egy fotókkal teli cipős doboz. Tele volt a tunéziai utunk képeivel. Ezer éve nem láttam, a porszívózás megvár.

’93. február 4-én schwechati repülőtérről indultunk. A férjemet az ausztriai repülőtéren  arab terroristának nézték. Barna bőr, izzó szemek és olyan sportos szabadidőruha, amit akkoriban a rossz fiúk viseltek. A biztonságiak a fegyverükhöz kaptak, amikor meglátták. Vicces volt. A Boeing 727-es gép 14.10-kor szállt fel, „Alah segedelmével.” A következő két hét csak arról szólt, amiben addig soha nem volt részünk. Először utaztunk kettesben, anno nászutunk sem volt. Először utaztunk repülőn. Először gyönyörködhettünk az osztrák és az olasz Alpok havas csúcsaiban. Először ettünk bélszínt, lazacot, kapribogyót, amit a repülőn szolgáltak fel. Lejegyeztem, hogy 16.25 perckor pillantottuk meg a Földközi tengert. Húsz perccel később Afrika földjére léptünk, ahol sosem jártunk még.

Az európai télből virágos tavaszba csöppentünk. Pálmafák, zöld pázsit, kamilla virágok, mesebeli keleties épületek… Furcsán éreztem magam télikabátban, csizmában, pulóverben.

A tuniszi repülőtérről Hammametbe buszoztunk, a Le Sultan hotelbe. Az úton egyik ámulatból a másikba estünk. Februárban virágzó mandula-, narancs-, és fügefaültetvények. Folyton termő fák, egyszerre telis tele virágokkal és érő gyümölcsökkel. Illatos olajfaligetek. Elhaladtunk szegény negyedek mellett is. Kétségem sem volt afelől, hogy az átlagember itt nyomorban él. A turizmus fontos megélhetési forrás, de nem a szegényeknek.

A négycsillagos hotel álomszép, minden ablaka a tengerre néz. A bejáratnál magyar felirattal köszöntöttek, üdítő itallal, svédasztallal fogadtak. Először láttam tengert, nem tudtam betelni a látványával, morajlásával. Reggel friss kenyérillatra ébredtünk, ott sütötték a hotel alagsorában. A pazar reggeli után első utunk Nabeul-be vezetett, a tevepiacra. Hogy mit kerestünk ott, azt csak a programszervező tudta. A bazársoron vettünk egy tevebőrből készült táskát és egy sivatagi homokkövet. Miután visszaértünk a szállodába, Tibort kicsaltam a strandra. A víz lehetett 16 fok. Ki nem hagytam volna a fürdőzést, bár riasztó volt a sok szikla. A páromat csak úgy tudtam becsalogatni, hogy hozattam a pincérrel egy buchát (fügepálinkát) és kilátásba helyeztem, hogy nélküle vízbe fulladok. Az előbbi, vagy az utóbbi hatott.

Hammametben sétáltunk, amikor a párom észrevette, hogy van valami a hátamon. Kiderült, hogy amikor egy helybéli iskola mellett haladtunk el, valamelyik kamasz a hátamra ragasztott egy centlit. Megkértük az egyik magyar, de arabul értő útitársunkat, hogy fordítsa le. Ha jól emlékszem azt mondta, szerelmes ifjoncok afféle üzenete a kedvesük számára. Egy kissé megfakult, 20 éve őrizgetem.

A következő napon a tuniszi Bardo múzeumba látogattunk. A 13. században egy arab főúr palotája volt. Csodálatos római és bizánci mozaikok, pun és római szobrok, valamint korai iszlám remekművek gyűjtőhelye. A tárlat egyik különlegessége az I. századi hajóroncs feltárásakor talált kincsek sokasága. A főváros közelében található Karthágó, amit turista nem hagyhat ki. A karthágói föníciaiakat a rómaiak nevezték punoknak. Iskolai tanulmányokból mindenkinek rémlik Hannibál neve. A híres karthágói hadvezér elefántokkal átkelt az Alpokon, több győztes csatát vívott a rómaiak ellen. A harmadik pun háborúban azonban a rómaiak kerültek fölénybe. A karthágóiak a rabszolgaság helyett, inkább a biztos halált választották. Tőlük származik a mondás, hogy „jaj, a legyőzötteknek”. A hősies ellenállás ellenére a rómaiak a várost földig rombolták és a legenda szerint sóval hintették be.

A kéthetes út során sokfelé jártunk. Megcsodáltunk El Jemben az ókori világ harmadik legnagyobb amfiteátrumát. Matmatában megtekintettük a hegyoldalba vájt, ma is lakott berber barlanglakásokat. Aztán a Szahara felé vettük az irányt. Tozeur közelében forgatták a Csillagok háborúja egyik jelenetét. Ez azonban a mi utunk után évekkel később volt. A táj valóban fantasztikus. A Dar Cherait múzeumban láttuk a régi tunéziai uralkodók kincseit. Voltunk sivatagi túrán, utaztunk homokviharban, amikor az orrunkig sem láttunk. Na és vettünk egy kitünő üzleti érzékkel megáldott arab kisfiútúl szuvenírt egy dínárért (100 forint), miután kibontottuk, sárga sivatagi homokot találtunk benne. Kirándultunk az Atlasz-hegység vidékein, jártunk jégpáncélként csillogó sóstó partján.

Nem emlékszem mennyibe került ez az út, talán kettőnk egyhavi fizetésébe. Lett volna millió fontosabb helye. Utólag tudom, hogy a világon a legjobbra költöttük.

Édesanyám emlékére

Örökké bánni fogom, hogy a szüleim szavaira nem figyeltem jobban, amikor fiatal koromban az életükről beszéltek. Kénytelen vagyok az emlékfoszlányokból és a történelmi tényekből összerakosgatni életüknek egy-egy fontos állomását.

A második bécsi döntés (1940. aug. 30.) a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz. Dél-Erdély azonban továbbra is Románia része maradt. Az itt élő félmilliónyi magyarság semmi jóra nem számíthatott. A második bécsi döntés időpontjától 1944 elejéig 200 ezer romániai magyar hagyta el az országot és menekült vagy települt át az akkori Magyarország területére. Köztük volt a nagyapám és akkor tizenéves édesanyám. (A fotón a nagyszüleim és középen az anyukám) 

Arra határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta, átszöktek Magyarországra és ez azt követően történhetett, hogy a nagymamám meghalt. Egyszóval így került Budapestre.

A nyolcvanas években, még a romániai forradalom előtt a húgom megkérdezte édesanyámtól, mit szólna ahhoz, ha kocsival ellátogatnánk szülőhelyére, Nagyszebenbe. Izgatottan készült az útra velünk együtt. Október vége, vagy november eleje lehetett, kifogtunk négy csodálatos napsütötte késő őszi napot, amit Erdélyben töltöttünk. Minden nap, sötétedés előtt kerestünk a sátorozáshoz megfelelő helyet. Előfordult, hogy sötétedés után értünk valami tisztásra, ahol gyorsan felvertük a sátrat és csak reggel vettük észre, hogy tehén trágya tetején kempingeztünk. Megesett, hogy épp a hazai kolbászt falatozgattunk, amikor arra felé haladt egy, rossz arcú embereket szállító parasztszekér. Éjjel, felváltva őrködtünk, attól tartottunk, hogy éjjel visszajönnek a kolbászért. Nagyszebenben megcsodáltuk a város nevezetességeit. Anyukám meglepődve tapasztalta, hogy sok román szót megértett. A külvárosban megtaláltuk a szülőházát és ráakadtunk az egyik iskolatársára is, aki mutatott egy, abból az időből származó iskolai fotót. Az asszony félve állt szóba velünk, a Ceausescu éra alatt magyaroknak szállást magánháznál nem adhattak.

1930. okt. 26-án született, szombaton lett volna 83. éves. Isten nyugosztalja. Végtelenül hálás vagyok a testvéremnek, mert anyukánknak nagyon sokat jelentett ez az út. Még a halálos ágyán is ezt emlegette. És ilyenkor iszonyatos fájdalmairól is megfeledkezett.

Székelyek menetelése

Anyai nagyapám származását tekintve székely ember volt.  Egyenes derekú, magas, barna hajú, szikár ember, kackiás bajusszal, zsíros kalappal – így maradt meg az emlékezetemben.  Nem szerettem, pedig ő volt az egyetlen élő nagyszülőm. Fiatal korában gyakran nézett a pohár fenekére és olyankor eluralkodott rajta a férfi virtus. Mindössze 12 éves volt az édesanyám, amikor meghalt a nagymamám. „Ilus” egy zsidó családhoz szegődött szolgálónak és jobb sora volt, mint az apja mellett.

Sokáig haragudtam az öregre és nem értettem, hogy amikor megvakult, anyukám miért istápolta mégis. Most már értem, hogy miért nem torolta meg a magatehetetlen öregen a gyerekkori kínszenvedéseket. Idővel megtanulunk megbocsájtani. Az én haragom is rég elillant "nagyapó" iránt. Akármilyen ember volt nem tagadhatom meg, állítólag nyakasságomat, a szabadságvágyamat tőle örököltem. (Nagyapó a libákat terelgeti hazafelé)

Székely vér is csörgedez az ereimben, ezért kaptam fel a fejem a székelyek nagy szekérmenetelésének hírére. Kiállnak az egységes és autonóm Székelyföldért. Tiltakoznak az ellen, hogy az állami erőszak Székelyföldet egy román többségű régióba kényszerítse. Szimpátiatüntetést tartanak okt. 27-én, vasárnap a világ több mint húsz városában, Európában és a tengeren túl. Budapesten a Hősök terén.

Rántottleves a bunkerben

Lenszőke kislány, két varkoccsal a fején, kíváncsi természetű, folyton kotyogó, vékonyka, örök mozgó – ez voltam én. Sosem unatkoztam, és ha valamit a fejembe vettem, akkor azt tűzön-vízen keresztülvittem. 1956-ban ötéves voltam, a legkorábbi emlékeim ebből az időből valók. Egy kisgyerek memóriája szörnyen szelektív. Így aztán a zsemleszínű kutyánkra, Szuszira emlékszem, a húgomra, aki akkor volt kétéves, viszont nem. A felnőttek izgatott viselkedéséből sejtettem, hogy valami rendkívüli történik, csak azt nem tudtam, hogy mi.

Apám a születésem előtt, elfoglalta egy disszidens peremkerületi telkét és hulladék téglákból épített  egy szoba-konyhás kis házat, amit aztán egész életükben alakítgattak. Tervrajz, építési engedély – ugyan már? A telket idővel elidegenítették, vagyis a szüleimre szállt, az épület is kiállta az idők próbáját.

A kerület határán volt az utcánk. Egyik oldalán lakóházak, a másikon egymás mellett a keresztény és a zsidó temető. Azokon túl szántóföldek, csavargásaim egyik színtere. A szovjetek már bent voltak a "spájzban". Akkor és ott nagyon nem volt vicces. A házunktól ötven méternyire, egy páncélos szakasz állomásozott. A T-34-esek a házunk előtt dübörögtek nap, mint nap, oda-vissza.

Apám még a csetepaté előtt bunkert ásott a ház utcafronttal ellentétes oldalán. Ott vészeltük át a lövöldözéseket. Nem éheztünk sokat, mert édesanyám nyáron száraz kenyeret gyűjtött, azt tervezték, hogy vesznek egy malackát. Forró rántott levest ettünk, száraz kenyeret aprítottunk bele. Tüzelőnk viszont nem volt, fáztunk. Anyu az utolsó fahasábot tette tűzre. A sparhelt sütőjében téglát melegített és bedugta a dunyha alá, hogy ne fázzon a lábunk. Apám másnap megfogta a kezem és egy üres vödörrel kimentünk a katonákhoz. Nagy merészségnek számított, de szerencsénk volt, adtak szenet.

Az édesapám túl élte annak idején a málenkij robotot. Egy bányában robotolt, ami olyan szűk volt, hogy felállni nem lehetett, a járatokban csúsztak-másztak.  Talán emiatt láttam gyakran magzati pózba összekuporodva. Egyik nap lihegve, halálsápadtan érkezett haza. Guggolt, hátát neki támasztotta a spájzajtónak és hosszú ideig megszólalni sem tudott. Később elmondta, hogy csaknem eltalálta egy lövedék. Ösztönösen hasra vágta magát, így menekült meg. Sok civilt ért akkoriban golyó. Az utcáról összeszedték a halottakat és bevitték a temető ravatalozójába. A kőre fektették őket egymás mellé. A saját szememmel láttam az ablakon keresztül, amint ott fekszenek véresen. Szíven ütött a látvány, de fél órával később már a dombon szánkóztam. Az arcomat csípte a jeges szél, ahogy siklott a szánkó. Amikor hazaértem kipirulva latyakosan, anyukám összecsapta a két tenyerét, a fülembe cseng, ahogy mondja: teremtő atyám, hogy nézel ki már megint, hol csavarogtál...?


Esőemberek

Nyolcas Kata volt a gúnyneve gyerekkorom emlékezetes boszorkájának. Az emberek csak így ismerték és bolondnak tartották. Nem tudta senki, mi az igazi neve. Csak azt tudták róla, hogy nem szabad előtte kiejteni vagy leírni a 8-ast, mert attól begerjed. A magányos matróna egy gazzal benőtt omladozó viskóban tengette sívár életét. A kis srácok kedvenc szórakozása volt a görbehátú vasorrú bába heccelése. A móka abból állt, hogy elbújtak kerítése tövében és türelmesen kivárták, hogy a banya kicsoszogjon az udvarra. Akkor aztán harsányan egyszerre kiabálták: nyolcas Kata, nyolcas Kata! A hatás leírhatatlan volt. A mesebeli boszorka szemvillanás alatt mérges fúriává változott. Korát meghazudtolva, seprőjével fenyegetőzve üldözőbe vette a röhögő kölyköket, akik elfutottak a szélrózsa minden irányába.

Kis hazánkban alig akadt olyan település, ahol ne élt volna egy, amolyan falu bolondja, akinek balgaságai lépten-nyomon mosolyt fakasztottak. Még a főváros dzsungelében is akadt ilyen kedves együgyü figura. Bizonyára sokan emlékeznek Füttyös Gyurira. Manapság egyre kevesebbet hallani hozzá hasonló ártalmatlan félnótásról, esőemberről. Van helyettük családirtó fényevő, álmában gyilkolászó, iskolatársaira lövöldöző őrült.

Hajdanán az elmebetegeket nem különböztették meg a bűnözőktől. Az elkülönítéstől kezdve gyakran a máglyahalálig igen sok szankciója volt a deviáns magatartásnak. A pszichológia első forradalma után levették a bilincset ezekről a szerencsétlenekről, a társadalom pedig megpróbált védekezni a közveszélyesek ellen. Önálló kórház, illetve osztályok jöttek létre elmebajosok számára. A kezeléseket először kényszerzubbony helyettesítette, majd megjelentek a mai szemmel igen radikálisnak tartott beavatkozások, mint a homloklebeny eltávolítása, az elektrosokk alkalmazása. Azóta az orvostudomány jelentős eredményeket ért el a pszichiátria területén. Felismerték egyebek mellett, hogy az elmebetegségek közül beszűkült tudatállapot jöhet létre skizofrénia, mánia, depresszió esetén, borderline személyiségzavarban, alkoholos delíriumban, sőt epilepsziás roham után is. A beteg ilyenkor ön- és közveszélyes lehet.

A hétköznapi ember védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát az élő ketyegő bombákkal szemben. Mindannyiunk számára az lenne megnyugtató, ha jókezekben tudnánk őket. Ettől azonban igencsak messze vagyunk az OPNI bezárása után. Az elmebajosoknak köztudottan nincs betegségtudatuk, önszántukból nem fordulnak orvoshoz vagy ha igen, nem szedik a gyógyszereiket. A legtöbbje akkor lát pszichiátert, ha a baj már megtörtént.

A büntetőjogi felelősségre vonás egyik főkérdése a bűnösség megállapítása, amely feltételezi az elkövető beszámítási képességét. Magyarán, nem bűntethető az, aki nem beszámítható. Kulcskérdés, hogyan lehet megelőzni az ámokfutásokat, egyáltalán megelőzhetőek-e? Az áldozat szempontjából ugyanis késő, ha elrendelik gyilkosa kényszergyógykezelését.

Powered by Blogger.hu