Grafománia

Az írás valahogy mindig megtalált. Ez jelentette a kályhát, ahonnan elindultam...

Revolvermaps
www.idokep.hu

Hőtérkép

Üdvözöllek!

"Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami az ég alatt történik... Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés... Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének… Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét".
/A Prédikátor könyve/

Feedek
Megosztás
Jelenlegi látogatók száma
ÁRFOLYAMOK
Legfrissebb hozzászólások
  • Eager: A fényképezés feltalálása hatalmas dolog volt. Annyira hozzánk tartozik, mint a ruha az életünkhöz. És mennyit segíthet az embereknek!
    Ugyanakkor nagyon haragszom azokra, akik sokkoló képeket raknak fel pl a Facebook oldalukra. Különösen az állatvédők csinálják gyakran. Soha nem nézem meg, még szerencse, le lehet takarni és jelezni mibenlétét.
    (2018-09-20 18:37:50)
    Sokkoló fotók
  • Eager: @Prédikátor: Sajnos, ez az, ami nem biztos. Ki garantálja, hogy a 85 éves éned olyan lesz legalább, mint az 5 éves.
    Úgy látszik ez elég mindennapos dolog, én is világgá mentem, de én csak az utcánk sarkáig jutottam. Utolértek.
    (2018-09-20 18:31:00)
    Öreg néne őzikéje
  • Prédikátor: @Eager: @mizsima: 5 éves lehettem, amikor világgá mentem. A házunktól kb. 7 km-re, egy hentes üzletben kötöttem ki. Szóltam, hogy éhes vagyok, adtak egy darabka lecsókolbászt, azt majszoltam, amikor az apám késő délután rám talált.
    Ha 5 évesen megoldottam a helyzetet, talán 85 évesen is menni fog.
    (2018-09-19 18:55:04)
    Öreg néne őzikéje

Összetört szív szindróma

Közismert tény, ha a régi házasok egyike meghal, a másik hamarosan követi. A megfigyelés régóta foglalkoztatja a tudósokat is. A Harvard Egyetem kutatói szerint a házastárs elvesztése olyan érzelmi sokkot jelent, hogy az egyedül maradt társ három hónapon belül belehalhat az összetört szív szindrómába, kockázata 66 százalékos.

A vizsgálatba 12 ezer embert vontak be, akik 1998-ban házasodtak össze. A kutatás ideje alatt közülük csaknem háromezren elhunytak. Ötszázan a haláluk pillanatában már egyedül éltek, a többiek pedig néhány hónappal korábban vesztették el férjüket, illetve a feleségüket.

A tudósok pontosan nem ismerik a rejtélyes jelenség okát, de többféle magyarázat létezik. Az egyik lehetséges ok, a társ a saját egészségével nem törődve, ápolja társát, eközben folyamatosan stresszel. Aztán bekövetkezik a legrosszabb és a bánat, a gyász, a hirtelen magány, a reménytelenség is közrejátszik, hogy párja után hal. Azt már korábban is tudták, hogy erős lelki sokk esetén az agyban ugyanazok a területek aktiválódnak, mint a fizikai fájdalom jelentkezésekor.

A szüleim nem szerelemből házasodtak össze. Két mostoha sorsú fiatal, akiknek a háború után nem volt semmijük és családra vágytak. Úgy gondolták, együtt talán könnyebb lesz. És ez elég volt 57 évi házassághoz, két gyermek felneveléséhez. Elég volt ahhoz is, hogy megalapozzák a mi, vagyis a gyermekeik, az unokáik, sőt a dédunoka életét is. Mindannyian - sorban egymásután - náluk, egy különálló kis melléképületben kezdtük a felnőtt életünket. Nem kellett albérletbe mennünk, saját lakásra hitelt felvennünk. A szüleink négy hónap különbséggel mentek el.

A férjemmel 43 évig voltunk házasok. Öt éve, hogy meghalt. Azóta lélekben útra készen állok.

Örök hűség

Van a falunkban egy régi, elhagyatott temető, amit eltakarnak a beavatatlan szemek elől az elburjánzott futó- és kúszónövények. Erzsike néni 80 éves és a közelben lakik, de ő sem emlékszik rá, milyen volt fénykorában az elfeledett sírkert. Egy szűk, kitaposott ösvény szeli át, úgy tűnik, néhány férfi rendszeresen ezen közlekedik, így vágja le a kerülő utat. Kizárt dolog, hogy ide normális nő betenné a lábát. Vettem a bátorságot és ráléptem az ösvényre, óvatosan haladtam előre. Beleborzongtam, a bozót  szemmel is áthatolhatatlan. Láttam néhány sírkövet, a legtöbbje eldőlt, a föld besüppedt alattuk, a vésetek olvashatatlanná váltak.

Végre találtam egy követ, amely nem adta meg magát az időnek. Ez áll rajta: Itt nyugszik Aradi Kremo Elek élt 70 évet, meghalt 1962. IX. hó 27-én. Neje, Milkovics Jusztina, élt 28 évet, meghalt 1924. X. hó 17-én. Nyugodjanak békében!

Ha jól számolom, Elek 1892-ben, a felesége 1896-ban született. Az asszony fiatalon halt meg, talán gyerekszülésben.

A tragédia után a férj még 36 évig élt. Minden bizonnyal nagyon szerette a feleségét, halála után is hűséges volt hozzá. Nem házasodott újra és azzal vigasztalta magát, hogy kedvesével előbb-utóbb találkoznak majd odafenn a mennyországban. Akarom hinni, hogy teljesült a kívánsága.

Memento mori!

Ez a szimpatikus fiatalember 44 éves lenne, ha élne. Mocsári Gábort személyesen nem ismertem, mégis túlzás nélkül állítom, fantasztikus ember volt és sokan lehetünk, akik imába foglaljuk a nevét.

Az előzményekről annyit: a férjemet sürgősséggel operálták, a teljes gyomrát kivették. Olyan őrületes tempóban zajlottak az események, hogy kétségbeesésre nem maradt időm. Nem tudtam, meddig tartják kórházban, de gyorsan fel kellett készülnöm arra, hogy rövid időn belül kiadják és nekem kell otthon ápolnom. Nekem, aki egy elvágott ujjat sem tudok rendesen bekötni. Össze-vissza érdeklődtem, telefonáltam, hol kaphatnék valami gyors és szakszerű segítséget, vagy legalább tanácsot, ne hogy az „ápolásba” haljon bele a párom. Magdi barátnőm ajánlotta figyelmembe Mocsári Gábor blogját. A nappalaimat a kórházban töltöttem, éjszakánként Gábor blogját bújtam. Gyorsan megtaláltam, amit kerestem. A halálosan beteg német nyelvtanár lefordította Herman Mestrom „Evés és ivás gyomoreltávolítás után” című könyvét és feltette az internetre. Magyarul ilyen témájú könyvet eddig hiába kerestek az érintettek. A rettenetes feszültség oldódott bennem, mert a 70 oldalas füzetben szinte minden fontos információ benne volt,  mégpedig tömören, érthetően és szakszerűen. A káosz a fejemben elmúlt. Az aggodalmat, a kétségbeesést felváltotta a remény. A könyv erőt adott és magabiztosságot, hogy nincs mitől félnem, a kezdeti nehézségeket átvészeljük és képes leszek a férjem ellátására.

Olvassátok el Gábor bejegyezéseit (http://adenocarcinoma.blog.hu), erőt fogtok meríteni belőle, ha ne adj’ isten, gyilkos kór támadna meg benneteket.  Soraiból árad az élni vágyás, a küzdeni akarás, a szeretet. Nem azért ragadott tollat, hogy személyes tragédiáját kibeszélve, sebeit nyalogassa. Segíteni akart a sorstársaknak és azok hozzátartozóinak. Mocsári Gábor egyedül felvállalta azt, amire a magyar egészségügy soha nem lesz képes.

Védelmi reflex

A legtöbb szülő igyekszik távol tartani a gyerekét - legyen az akárhány éves - az elmúlás megrázó élményétől. Felesleges lenne felébreszteni bennük a halálfélelmet, a szorongást. Így voltam ezzel én is, de amikor a férjem kórházba került, szükségem volt a felnőtt lányom segítségére. Ő egyébként is ragaszkodott hozzá, hogy a nehéz időkben mellettünk álljon, és édesapját velem együtt végig kísérje a rögös úton. A párom akkor már csak árnyéka volt önmagának. A lányomban is működött a védelmi reflex. Ő is igyekezett megóvni a fiát azoktól az érzésektől, amiket a nagyapja szívszorongató látványa előidézett volna benne. Mielőtt rátérnék a papa és az unoka utolsó találkozására, teszek egy kis kitérőt, mit mondanak a szakértők a gyermekek halálhoz való viszonyáról.

Ötéves korig a gyerekek nem fogadják el, hogy az ember nincs többé. 5-9 éves korúakra az jellemző, hogy a halált megszemélyesítik, és úgy gondolják, el lehet bújni előle. 9-10 évesen megértik az elkerülhetetlenségét és véglegességét, s ekkor kialakult az emberi halandóság felnőttekre jellemző felfogása. A serdülőkor zűrzavaros, nyugtalan időszakában a halálhoz való viszony újraértelmeződik. Igyekszenek félresöpörni a halál gondolatát, bekövetkezését a távoli jövőbe helyezik.

Elérkezett az idő, amikor a férjem napjai meg voltak számlálva. Gergő 19 éves diák. Rábíztuk a döntést, hogy akarja-e látni utoljára élve a nagyapját. Nem sokáig töprengett, igen volt a válasza. Döntésében az is közrejátszott, hogy az édesapjától gyakran hallotta, ő nem tudott elbúcsúzni az apjától, vagyis Gergő másik nagypapájától, és ezt örökre bánja.

A férjem 65. születésnapján hárman egyszerre bementünk hozzá a kórházba. Gergő meg volt szeppenve, de az első pillanatok megrökönyödésén gyorsan túltette magát. Észre sem vették, hogy magukra hagytuk őket. Tíz perc múltán visszajöttünk és elkaptuk a szófoszlányokat. Nem fogjátok elhinni, miről beszélgetettek. Az előző napi focimeccsről, amit a tévé közvetített. Gergő belemelegedve mesélte a részleteket, a papa pedig felvillanyozva tette hozzá a szokásos megjegyzéseit. Akkor láttam az élet utolsó szikráit a szemében.

Isten fizesse meg!

Címzés nélküli borítékot találtam a postaládámban. A sárga csekkhez rövid levelet mellékeltek. A plébánia arról értesítette a hívőket, hogy szíveskedjenek befizetni az egyházközségi hozzájárulást, amely koponyánként háromezer forint. Nem is ez volt a meglepő, hanem  ami ezután következett. Tudtára adta az érintetteknek, aki nem fizeti be az adót, az ne csodálkozzon, ha a hivatalban nem tudja elintézni ügyes bajos dolgait. A házasulandók először mutassák be a befizetett csekket, aztán jöhet az esküvő. A keresztlevelet sem kapják kézhez a szülők addig, amíg be nem fizették az összeget. Csak átfutottam a levelet, nem idézem pontosan, de első olvasatra ezt szűrtem le belőle. Megint lemaradtam, mert én még ott tartok, hogy az "isten fizesse meg", de hol van az már?

A férjemmel nem voltunk vallásosak, de templomban esküdtünk. Képletesen isten házából indult a közös életünk, ezért úgy gondoltam, oda visszatérve fejeződjön be. Felkerestem Pesten az Árpád-házi Szent Erzsébet Főplébániatemplom hivatalát, hogy elintézzen az uram temetési szertartását. Ekkor jutott eszembe a vidéki ideiglenes lakhelyemre bedobott levél az egyházi adóról, ami mit tagadjam, a kukában landolt. Előre bejelentkeztem a kántorhoz, aki igen előzékenyen fogadott. Szem lesütve bevallottam, hogy a párommal nem voltunk vallásosak. Elővettem a kissé megfakult esküvői képünket, ahol 43 évvel ezelőtt ugyanebben a templomban az eskető pap előtt térdepelünk, sajnos a nevére nem emlékszem. A fiatal kántor figyelmesen megnézte a fotót és mosolyogva megkérdezte: akarja tudni, hogy hívták? Különösebben nem érdekelt, de udvariasságból bólintottam. Kinyitott egy békebeli tölgyfaszekrényt. Hatalmas könyvek sorjáztak benne. Kiemelte az 1969-ben eskettek névsorát, megtalált bennünket és a papunkat is, akinek buzgón feljegyeztem a nevét a régi fotó hátlapjára. Egy pillanatnyi csönd következett. Evilági életemben megszoktam, hogy ilyenkor jön a fekete leves, de a csekkről szó sem esett. A férjemről kérdezett, hogy legyen kellő információ a gyászbeszédhez. Türelmes volt, nem sürgetett, semmi sem utalt arra, hogy gyorsan meg akarna szabadulni tőlem. A stóladíjról nyugtát kaptam.

A későbbi szertartás fenkölt és megható volt, minden elhangzott, ami a végső búcsúhoz hozzátartozhat.

Powered by Blogger.hu