Miért lenne „beteges” szenvedély a grafománia? A könyvmolyok vagy a szószátyárok se defektesek. Egyébként, ha az, sincs miért szégyenkeznem. Akad néhány világhírű "betegtársam". Engem már azelőtt vonzott az írás titokzatossága, mielőtt tudtam volna írni. Figyeltem apámat, ahogy olvasgatta a Népszavát, az járt nekünk az ötvenes évek második felétől. Sosem láttam, hogy könyvet olvasott volna, de az újságot naponta átlapozta. Lehetett valami a napi lapban, ami még őt is lekötötte.  Ettől kezdve  királylányok rajzolgatása helyett az újságból másolgattam a betűket. Később az iskolában gyöngybetűkkel írtam, és jól ment az olvasás is, bár a szövegértéshez kellett pár év. Ötödikben már határon túli magyarokkal leveleztem.

Évek múltával a gyorsíró iskolában aztán kiélhettem a grafomániámat. Éjszakákon át körmöltem a többoldalas házi feladatokat, olykor írás közben elszundítottam és arra riadtam fel, hogy koppan a kövön a ceruza. Eleinte gépírásból éltem, ami nem volt annyira élvezetes, elvette az alkotás örömét. A hiányzó kreativitást az újságírással kaptam vissza, de ez nem a cikk formájában, hanem a tartalmában nyilvánult meg.   Az MTI-ben operátorokkal dolgoztunk, akik beszédsebességgel „verték” a klaviatúrát. A legtöbb munkahelyen még manuálisan adminisztráltak, amikor a naphegyi távirati irodában már hatalmas légkondicionált termeket töltöttek meg a nagyteljesítményű IBM-számítógépek. A világ szinte minden tájáról idefutottak be a hírügynökségi jelentések. Nagy hasznát vettem a „vakon” vagyis a tíz ujjal való gépelésnek, mert idővel nekünk, szerkesztőknek kellett a híreket bepötyögni. Nekem persze villámgyorsan ment. Átkerültem a királyi tévébe, munkaidőben híreket szerkesztettem, esténként maszekoltam. A grafomániám itt bizony jócskán csorbát szenvedett. Üzemi lapos koromban ugyanis annál jobban fizettek, minél hosszabb volt a cikk. Hírszerkesztőként ez fordítva működött, a hosszú jelentésekből kellett röviden kiemelni a lényeget. 

A négy évtizedes pályafutásom legelején és a legvégén dolgoztam a nyomtatott sajtóban, a köztes hosszabb időt az elektronikus médiában töltöttem. Későn jöttem rá, hogy az előbbi az én világom. Nem egy névtelen szerkesztő vagyok, aki mások gondolatait interpretálja a virtuális térben, hanem a saját optikámon keresztül mutatom be a valóságot. Néhány régebbi keszekusza kéziratomat megőriztem. Hová lettek a gyöngybetűim? Akkor már csak az számított, hogy minél több információt jegyezzek le.  Kézírással, mert könnyebb volt belőle dolgozni, mint lehallgatni a magnóra vett szöveget. Hangfelvételt csak archíválás céljából készítettem.

Grafológiai szaktekintéllyel csupán egyszer készítettem interjút. Ez még azelőtt történt, amikor döbbenetes bejelentést tett az egyik közösségi tévécsatornán. A neves grafológust az eljárás során szakértőként hallgatta meg a bíróság a körmendi gyerekgyilkosság ügyében. Nem nevezem meg, ezúttal nem a személye fontos. Feltehetően ő sem számított arra, hogy országos visszhangot vált ki a nyilatkozata. Azt állította, nem Tánczos ölte meg a 11 éves H. Zsófikát, és megvan az igazi elkövető, de 50 évre titkosították. Tánczos írása számára arról árulkodott, hogy a férfi szabályokhoz ragaszkodó, a benne keletkező agressziót inkább sírásba, mintsem cselekvésbe fojtó személy. A gyilkosságra teljesen alkalmatlan. A szakértőt a tévében elhangzott kijelentéséért az egyik megyei főkapitányság feljelentette becsületsértés miatt. A bíróság később ez alól jogerősen felmentette. Ugyanakkor kijelentésével felkeltette az illetékesek figyelmét arra vonatkozóan: a grafológia eleget tesz-e a kor tudományos kitételeinek?

A szigetszentmiklósi gyermekbántalmazási ügy elsőfokú, felmentő ítélete is hozzájárult, hogy a bírói gyakorlatban 2016 márciusától nem használhatták fel grafológus véleményét az igazmondás bizonyítására. Az ítélet indoklásában ugyanis fontos elem volt egy grafológus szakértői vélemény is, amely a szülők mellett szólt. A szaktárca tehát törölte a grafológusokat az igazságügyi szakértők listájáról, bár felkérés alapján a rendőrségi nyomozást továbbra is segíthetik.