Gyakran megesik, hogy egyetemisták összejönnek egy kis agysejt-pusztításra. Az viszont ritkán fordul elő, leginkább csak filmvásznon, hogy piálgatás közben egyiküknek zseniális ötlete támad. Az „Egy csodálatos elme” c. filmben a társaság egyik tagja megfigyeli, hogyan versengenek a többiek egy szőke bombázó kegyeiért. Ebből merítve megírja dolgozatát a versengés matematikájáról, amely pimaszul szembe megy Adam Smithnek, a közgazdaságtan atyjának a játékelméletről, 150 éve elfogadott kitételével. A tehetséges diák élete egycsapásra megváltozik, fényes jövő vár rá. A nagysikerű Oscar-díjas film a 2015-ben autóbalesetben elhunyt John Forbes Nash Nobel-díjas matematikus életéről szól.

Engem annak idején nem a sztori, vagy Russell Crowe színészi játéka ragadott meg, hanem amire a film címe is utal. Mi is történt ott és akkor abban a társaságban? John megfigyelt valamit, ami mindenki szeme láttára zajlott, de csakis az ő agyából pattant ki az isteni szikra, és hozott létre valami forradalmian újat. Ezt hívjuk kreativitásnak. Kitalálni, megoldani, létrehozni valamit, amit előzőleg még senki. Az alkotóerő, a találékonyság olyan képesség, amire mindig szükség volt és szükség lesz, amíg világ a világ. Már a fogalom meghatározása is sok fejtörést okozott, ahány tudós, annyiféle definíció.  Felfedezték a sokoldalúságát, hogy annyiféle kreativitás van, ahány féle emberi tevékenység; olyan sok szempontból vizsgálható, ahány féle aspektusa van az emberi természetnek (fizikai, pszichés, intellektuális, szociális, érzelmi…); s a kreativitás minden életkorban és minden kultúrában jelen van. Azt is tudják, hogy a kreativitáshoz az elmétől, a tudástól való szabadságra van szükség, nem véletlen, hogy a gyerekeknek óriási képzelőerejük van. Aztán ahogy haladunk a felnőtté válás felé, úgy nyesegetik szárnyainkat. Így lesz belőlünk többnyire begyöpösödött agyú, sémákban gondolkodó, unalmas felnőtt. Ám akad kivétel bőven. Itt van pl. a 16. században élt olasz festő, Giuseppe Arcimboldo. Rajta kívül kinek jutott volna eszébe egy-egy portrét gyümölcsök, virágok, állatok kavalkádjából ábrázolni?

Miért ne lehetne az emberiség javára kamatoztatni az elhunyt lángelmék tudását? Azt a sok-sok észt egyszerűen át kéne tölteni más valaki agyába. Ily módon nem vesztegetnénk éveket iskolapadban, hanem energiáinkat arra fordíthatnánk, hogy a kapott tudást tovább fejlesszük. Az elképzelés morbidnak tűnik, vagy mégsem? Amerikában ugyanis már megtették az első kis lépéseket. Összekötötték két ember agyát számítógépek és az internet segítségével: amikor az egyikük arra gondolt, hogy megmozdítja a jobb kezét, a másik megtette. Ez még ugyan messze van az észtöltögetéstől, de legyünk türelmesek, a tudomány rohamos tempóban fejlődik. Mindenesetre a kísérlet szigorúan titkos, mert ha a lusta diákok fülébe jut, azok bizony kivárnak.

De komolyan, valaki egyszer azt mondta, a képzelet fontosabb, mint a tudás, mert a tudás arra korlátozódik, amit most tudunk és értünk, de a képzelet átfogja az egész világot, és mindazt, amit majd egyszer megismerünk és megértünk. Kreativ emberek nélkül a jövő elképzelhetetlen.