Mai szemmel nézve igencsak bizarrnak tűnik, hogy a 16. században színházi előadásokat kreáltak a holttestek boncolásából. Tódult a közönség az anatómiai teátrumokba, ahol akár az egész család végig nézhette, mi történik az akasztófáról lekerült tetemekkel. A látványosságért fizetniük kellett. Akkoriban az emberek másként gondolkodtak az elmúlásról. A nagy járványok idején mindennap farkasszemet néztek a halállal, és vajmi keveset tudtak a betegségek okairól, az emberi test felépítéséről, működéséről.  A jó öreg kontinensen a holtakat hosszú évszázadokon át nem bolygatták. Az orvostudomány atyjaként számon tartott Hippokratész sem végzett egyetlen boncolást sem, sőt elítélte azt. A Kr.e. 300 körül, Alexandriában élt Herophilosz volt az első, aki tudatosan boncolt emberi testeket. A fenti képen a Leiden Egyetem anatómiai színháza látható a 17. század elején. (Forrás: Wikipédia)

A modern anatómia korszakát a 16. század közepétől, Vesalius munkásságától számítjuk Újra írta és rajzolta az emberi test anatómiáját. 1543-ban egy hírhedt bázeli bűnöző tetemét boncolta, nyilvánosság előtt. Sebészi segédlettel kiemelte a csontokat és összerakta. Ez a világ egyik legrégebbi anatómiai preparátuma, amely ma is látható. Vesalius fő műve a hétkötetes De humani corporis fabrica (Az emberi test felépítéséről), az illusztrációkat vélhetően Tiziano egyik tanítványa, a szintén németalföldi Jan Stephen van Calcar készítette.

Az anatómiai viaszszobrászat  Giulio Gaetano Zummo szicíliai abbé nevéhez fűződik. A baloldali viaszmodell azonban Clemente M. Susini (1754-1814) olasz szobrász remekműve.

A festőművészeket is megihlette annak tragikuma, amikor egy fiatal, valaha eleven hús-vér teremtést láttak a boncasztalon feküdni. Enrique Simonet spanyol festő "A szív anatómiája" című 1890-ben készült festményével nemzetközi hírnevet szerzett. (Fotó: Wikimedia Commons)

A különféle preparátumok, szervdemonstrátumok, különleges eljárások mind hozzájárultak az emberi test alaposabb,  egzaktabb megismeréséhez, szemléltető eszközként pedig oktatási célokat szolgáltak. A patológia, vagyis a kórbonctan szerteágazó tudományággá fejlődött, hozzá tartozik a kórszövettan és a citológia is. A boncolás azonban máig nem helyettesíthető. Az általa  nyerhető információk elemzése az egyetlen lehetséges ellenőrzés arra, helyes diagnózist állítottak-e föl az orvosok és helyes terápiát rendeltek-e hozzá. Ezért állt sok boncterem fölött a felirat: hic mortui decent vivos, vagyis itt a holtak tanítják az élőket.