A költészet, a zene és a festészet, a Szentháromság misztériumában, egy tőről fakadt. Mindhárom művészeti ág ugyanazt akarja: feltárni a létezés éjszakai oldalát, de úgy, hogy az a vakító napfényben is megőrizze sötét voltát – írta a Nobel-díjas Octavio Paz. Csak én látom úgy, hogy az élet árnyoldala mentén sokkal több kérdés fogalmazódik meg, mint amire a művészet válaszolni képes? Egyáltalán, mit kezd az intellektusunk, a szépérzékünk a sötét erők keltette hatásokkal?   

Sade márki úgy vonult be a köztudatba, mint egy erotomán-pszichopata és nem véletlen, hogy a nevéből ered a szadizmus. Hozzáértők szerint filozófus volt nem szadista. Teszem hozzá, egyik miért zárná ki a másikat? Tegyük fel, hogy nem volt szexuális ragadozó és annak a sok szörnyűségnek, amiket papírra vetett, java része írói fantázia szüleménye. Talán ezzel próbálta oldani a bezártságot. Csaknem három évtizedet töltött börtönben, szodómia és szentséggyalázás vádjával. Hogyan lett az előkelő grófi csemetéből elfajzott kurafi? Eleinte csak annyira élt kicsapongó életet, mint hasonló korú társai, közben megrögzötten figyelte, létezik-e a mindent látó isten. Sade-ot az indította el a lejtőn, hogy hiába provokálta egyfolytában az istent, válasz nem érkezett. Egyre mélyebbre süllyedt az erkölcsi posványban, hiszen, ha nincs isten, akkor mindent szabad! Életműve azért ennél mélyre szántóbb. A 20. században iparosított kínzás sötét prófétája olyan látnoki kérdéseket feszeget, amelyekre a francia forradalom óta minden korszakban újra és újra választ kell adni, akkor is, ha szorongunk tőle. Ámulva és elborzadva, kíváncsian és visszatetszéssel olvassuk műveit.

Csáth Gézára sem úgy tekintünk, mint erotomán morfinistára, aki megszökött a diliházból, majd agyonlőtte a feleségét, ezután kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, másodjára sikerült is neki. Úgy emlékszünk rá, mint nemzedéke sokoldalú, tehetséges alkotójára; a múlt század eleji magyar széppróza egyik megújítójára. 32 évesen menekült a halálba. Öt vékony novelláskötet, egy dráma, két kötet zenei írás, néhány zenemű és egy elmeorvosi szaktanulmány, ezen kívül különféle korabeli lapokban jelentek meg esszéi. Ennyi maradt utána, de ez is elegendő ahhoz, hogy nevét az egyik legnagyobb magyar novellistaként jegyezzék. Sokan és sokszor elemezték művészetének sajátos látásmódját, novellái misztikus belső világát, keresték a személyiségét eluraló disszonancia és meghasonlás miértjét. „Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test” - írta róla Illés Endre.

Egy gazdag életmű láttán hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az alkotó is ember, gyarló és esendő. Igenis, az ember képes leküzdeni bűnös hajlamait akkor is, ha nem mindenkinek sikerül.