Tavasszal ki gondol az elmúlásra? - az első ötven évben nem is. Halnak meg emberek körülöttünk akkor is, de mindig mások. Valamikor 70 tájékán ránk tör a páni félelem. Minden temetés a saját halálunk rémképét vetíti előre. Próbáljuk elhessegetni a gondolatot, csakhogy egyre több betegséggel bajlódunk. Álmatlanság, étvágytalanság, rossz kedélyállapot. Mit tegyünk, nézzünk szembe a halállal, vagy tegyünk úgy, mint a gyerekek, amikor a szemük elé teszik a tenyerüket, és azt hiszik, őket sem látják? A kaszással nem játszhatunk bújócskát.

A félelem nem hiábavaló dolog, a testi-lelki épségünket védi azzal, hogy óvatosságra int. Csakhogy a halálfélelem nem az életösztönt erősíti, démonként uralkodik felettünk. Számomra a legfőbb kérdés nem az, mi lesz velünk a halál után, hanem, mi lesz velünk addig? Egy buddhista mester szerint a halállal nemcsak életünk végén vagy egy szeretett személy elvesztésekor találkozunk. Életünk tele van "kis halálokkal", át- meg átszövi a mulandóság. Szeretném azt a keveset, ami még hátra van, lelki nyugalomban tölteni. Ugyanakkor azt sem hallgatom el, hogy lelkiekben készülök a visszafelé vezető útra. Pontosan úgy, ahogy Illyés Gyula a Kháron ladikja c. versében leírta:

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el,

épp oly szép Canal-én s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!...”

Fiatalon akkor féltem a haláltól, amikor a gyerekem pici volt. Talán túl sok árvákról szóló filmet néztem. Mi lesz, ha velem történik valami? - anyaként pótolhatatlannak tartottam magam. Amikor a kislányom 5-6 éves lett, elpárolgott ez a fajta rossz érzésem a jövőtől. Hosszú időre megfeledkeztem a túlvilágról, legfeljebb akkor jutott eszembe, amikor a környezetemben valakit tragikus baleset ért. Természetesnek vettem, hogy az öregek elhunynak. Mit tudtam akkor életről-halálról. Megszámlálhatatlanul sok évet jósoltam magamnak. És most itt vagyok, látom derengeni az alagút végét.

Szembe nézni saját elmúlásunk tényével, nem könnyű. Szorongást okoz, felerősíti bennünk az élet értelmetlenségének érzését, a halhatatlanság titkos vágyát. Azt mondják, a halálról csak két dolog tudható biztosan: bizonyosság, hogy eljön és idejének bizonytalansága.

Időnk tehát véges és akkor tesszük jól, ha minden percét kihasználjuk. Lehet, menekülő útvonalakat találni vallásban, filozófiában, spiritiszta tanokban… Hihetünk mennyben, feltámadásban, lélekvándorlásban - mindegy mi használ, csak használjon.