Nehezen viselem a kötöttségeket. Székely vér is csörgedezik az ereimben, talán ez az oka, hogy a szabadság alapvető életelemem. 17 éves voltam, amikor először lázadtam fel. Apám kifogásolta, hogy szombatonként bulizni járok. Nem is értettem, mi a problémája ezzel, hisz jól tanultam. Felháborodásomnak hangot is adtam, meglehetősen pimaszul. Az öregem mérgében bevágta az égő cserépkályhába a tankönyveimet. Kiíratott a gimiből, és mehettem a Hepajba két műszakban dolgozni. Előtte azt se tudta, hová járok suliba. Megtanultam a leckét: lehet pofázni, szabad lázongani, de a levét én iszom meg. Akkoriban népbetegség volt a hímsovinizmus. Apám után a férjem vette kézbe a gyeplőt. Engem meg nem olyan fából faragtak, hogy eltűrjem. Voltak is oltári nagy balhék. Felnéztem az olyan nőkre, akiknek volt merszük felrúgni, akár a házasságukat is azért, hogy önmaguk lehessenek. Végül tudomásul kellett vennem, az önmegvalósítás olyan luxus, amit én családanyaként nem engedhetek meg magamnak. Annál inkább vágytam rá feleségként otthon, alkotóként a munkahelyemen.

Úgy gondoltam, a középkori remetéknek is jobb dolguk volt, mint nekem, aki a saját és a családja megélhetéséért bevállalt olyan munkát is, ami nem méltó hozzá. Irigyeltem a különcöket, hogy elvonulhatnak a világ zaja elő. Egyre többször lehetett hallani az „elefántcsonttorony” kifejezést. Divatos, kissé zavaros jelkép, először nem is értettem, mit jelent. Eredetileg az Énekek énekében a menyasszony nyakának szépségét hasonlították elefántcsont(torony)hoz.  (A 1. illusztráció Szabó Katalin, a 2. Dobesch Máté művész alkotása)

Az elhivatott, érzékeny lelkek, mint akár én, mindig vágytak valamiféle toronyra, védőbástyára. Faltam az önkéntes száműzetésbe vonuló, hóbortos figurákról szóló históriákat. A pálmát az öreg Oszlopos Szent Simeon szíriai szerzetes viszi el, bár lehet, hogy nem elhivatott, csak őrült volt szegényke. Állítólag évtizedeken át gubbasztott egy kőoszlop tetején, vezekléssel, imádkozással töltötte napjait. A tanítványai létrán másztak fel hozzá ötemeletnyi magasságba, hogy kaját vigyenek neki. Remete Szent Antal elsőként követte Jézus parancsát. Eladta, amije volt, az árát szétosztotta a szegények között és beköltözött a líbiai sivatag egyik üres sírboltjába. Hiába volt totál aszkéta, a kripta még neki is kényelmetlen volt, ezért egy elhagyott katonai táborban vert tanyát.

Az elefántcsonttorony visszatérő elemként jelenik meg az irodalomban is. G. Flaubert, a lélektani regény egyik legnagyobb mestere, a Bovaryné írója 1872-ben azon berzenkedett, hogy a lélek dolgait lekicsinylik. A szépet megvetik, az irodalmat lenézik. „Mindig igyekeztem elefántcsonttoronyban élni, de falait immár a szarnak árja csapkodja…” Ezek szerint toronyban élni se fenékig tejfel.

Babits Mihály megundorodva a közélettől egyenesen azt állította, a művésznek elefántcsonttoronyban a helye, kívülről-felülről kell szemlélnie a világot. Később viszont megvilágosodott, és azt hirdette, hogy a szellem embere álljon őrtoronyban és jelezze a veszélyt. A Jónás könyvének mondandója is erre utal. A próféta nem menekülhet a hivatása elől.

Esterházy Péter valahol azt vallotta: „jó volna egy ilyen torony, üldegélne benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… csakhogy butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől. A betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.”

Valamikor annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra az a torony, ahová elbújhat az ember a világ zaja elől. De már rég nem vágyom rá, csakhogy a torony kéretlenül beköltözött hozzám. Menekülnék, mint Remete Szent Antal a kriptából, de fogva tart. "A világ arany és az Isten jó./ S visz egy magamtól eloldott hajó.", ahogy Reményik Sándor egyik versében gyönyörűen kifejezte lelkének sodrását.