Egy indiai guru egyszer azt mondta: "A vágy nem más, mint mohóság az egyre több után. Elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz."

Tiszta sor, nem sok értelme lenne az életnek álmok, vágyak, illúziók nélkül. Ám, vigyázni kell vele, a határok összemosódnak. Egy orosz író így fogalmazta meg a fantáziában rejlő kettősséget: "Furcsa érzés a remény. A józanész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában."

Csoóri Sándor is ezt a kétségbeejtő kettősséget érzékelteti: „Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.” Folytatásként egy erdélyi író, Bartis Attila szavait idézem: "Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, …tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez."

Léteznek megszállott optimisták, akik szinte fanatikusan hisznek a sorsukat érintő, legképtelenebb csodákban. Hiába próbálja Nagy Bandó észhez téríteni őket:”…ha  ezer méter magasból kiugró ejtőernyősnek nem nyílik ki az ernyője, és mégis abban bízik, hogy életben marad, nem optimista, hanem hülye..." Világos logika egészen addig, amíg  millióból egynek mégis sikerül túlélni a túlélhetetlent. Erre még a nagyszámok törvénye sem ad magyarázatot.