Valamit elvesztettünk az idők folyamán, miközben szabadságunk látszólag szárnyalni kezdett. Elődeink tudták, mi a jó és mi a rossz. A kérdést nem bonyolították, követték a szülők példáját. Munkanapokon látástól vakulásig dolgoztak. Vasárnap reggel megmosakodtak, felvették az ünneplő gúnyát és elmentek a templomba. Buzgón imádkoztak, cserébe feloldozást kaptak bűneik alól. Megtisztulva, hitükben megerősödve néztek a következő heti tennivalók elébe.

Nem csupán az öregek fixa ideája, hogy a világ rossz irányba halad. Szinte népbetegségnek számítanak a különféle lelki nyavalyák, amelyek szorongással, lelkiismeret-furdalással, szégyenérzettel, bűntudattal párosulnak. Hozzáértők szerint ennek hátterében erkölcs- és értékválság áll. Csak a jelen, a pillanat létezik. Tegyük azt, ami jó és élvezetes! – ez a hozzáállás most a menő.

Manapság sokkal keskenyebb a mezsgye a tiltott és a megengedett dolgok között. A józanész azt diktálja, ne lépjük át azt a határt, amit a törvény tilt. Senki nem akar börtönbe kerülni, azok sem, akik végül odajutnak. Hisznek benne, hogy megúszhatják és vannak, akik valóban megússzák. Nem a piti tolvajok, mert azokat könnyű elkapni, rács mögé zárni. A maffiózók medencés villája, sötétített üvegű dzsipje azt sugallja, te se legyél hülye, keresd a kiskapukat, a törvény alóli kibúvókat, mert a lúzer éhen döglik! Egyre csak kopik az a belső fék, ami visszatartana bennünket a bűntől. Nemcsak az számít ám bűnnek, amit a büntető törvénykönyvbe belefoglaltak, hanem az is, aminél megszólal a lelkiismeret. Hozzám, azaz egyszerű érvelés áll legközelebb, hogy a lelkiismeret olyan erkölcsi érzék, ami alapján képesek vagyunk a helyes és a helytelen megkülönböztetésére. Nagy kérdés, mit ítélünk jónak vagy rossznak. Nincs kész recept arra, mikor vagyunk túl szigorúak magunkhoz, vagy épp túl megengedőek. Mikor kell az eszünkre vagy/és a szívünkre, megérzéseinkre hallgatni. A lelkiismeret parancsol, vagy tilt, vagy megenged, vagy büntet és jutalmaz, vagy tanácsol, vagy jóváhagy,tehát nem az ember „jóakarata”

A hívő ember lelkiismerete - a keresztény hit szerint - Isten szava. A Katolikus Egyház Katekizmusa rámutat, a lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel. Az ember szívébe Isten törvényt írt..., mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat. Lássuk be, Isten a lelkiismeretet illetően elég nagy nyomást gyakorol a nyájra. A keresztény erkölcstan, nem kevesebbet követel híveitől, minthogy felebarátját, mint önmagát szeresse, a jogtalansággal ne szálljon szembe, sőt a rosszat jóval fizesse vissza.

A teológiában egyébként is a lelkiismeret fogalma nélkülözhetetlen. A katolikus vallás arra tanít, kötelességed úgy élni, hogy tiszta legyen a lelkiismereted. Lehetsz ma született ártatlan bárány, az eredendő bűn miatt bűnhődnöd kell. Nem maradhat el a szenvedés misztériumának újbóli és újbóli átélése sem. Istennek tetsző dolog a mártíromság.

Sokan észre sem veszik, lelkiismeretüket alárendelik holmi külső tekintélynek, legyen az akár a szülő, házastárs, egyház, vagy állam… Akik ennek hatása alatt döntenek, gyakran szoronganak, hiszen tudatosan vagy öntudatlanul morális törvényalkotók kiszolgáltatottjaivá válnak.

Ami engem illet, nem vagyok benne biztos, hogy gondolkodás nélkül feláldoznám magam a szeretteimért, az idegenekről nem is beszélve. Önző lennék, nem szeretem őket eléggé?  Mentségemre legyen mondva, azt sem kívánnám, hogy a szeretteim áldozzák fel értem magukat, vagy a boldogságukat. Mindenkinek csak egy élete van, a túlvilág, reinkarnáció nem vigasz. Az emberbaráti szeretetnek nagyon sok formája létezik, az önfeláldozás ne legyen elvárás, amit ha nem teljesítek, a környezetem lenéz, megvet és elítél.