A szüleim ötvenes években épült háza üresen áll a haláluk óta. Életük több mint fél évszázada alatt sok, ma már értéktelen holmi halmozódott fel. A húgom lakik közelebb, ezért minden lomtalanítás idején felhív, hogy ezt meg azt kidobhat-e. Ilyenkor következik az alkudozás. Ő ki akarja hajítani, én nem. Ezúttal a régi hűtő kidobásában egyetértettünk, na de a háromlábú kukoricadarálóért kemény csatát vívtam. „Akkor vidd haza!” – mondja a tesóm ellentmondást nem tűrő hangon. Hogy vinném már, mikor nem sokára én is megyek az örök vadászmezőre és mit kezd majd a lányom ezzel az ócskavassal. „Aha, beismered, hogy ócskavas” – vágott közbe. Szó… szó, a daráló maradt.

Fél évszázad alatt nálam is összegyűlt „néhány” apróság. Laktam szoba-konyhás kis kuckóban is, de ott sem váltam meg azoktól a tárgyaktól, amik a szívemhez nőttek. Az első karórám, amit a szüleimtől kaptam a 12. születésnapomra. (A képen középen.) Most előkelő helyen pihen az üvegajtajú könyves szekrény polcán, a néhai apósom és a férjem órájának, valamint egy antik darab társaságában. Az első és egyben utolsó kis estélyi ruhám, püspök lila, nyomott mintás. 1968-ban együtt vettük életem nagy szerelmével. Istenkém, milyen karcsú voltam.

A párom két relikviát bízott a gondjaimra. Egy Vasas zászló, hajdani focisták autogramjaival. Soha nem drukkolt más csapatnak. A másik egy selyemkendőre kézzel firkált teherautó, katonatársainak aláírásával. A kislányunk születése után hivatásos jogosítvány szerzett, azonnal berántották a néphadseregbe. Nagykanizsán, szállítmányozó ezredben szolgált. Ugyancsak a hetvenes évekből származik a ma már röhejes orosz masszírozó gép, cserélhető fejekkel, amit szovjet-magyar hadgyakorlatról hozott nekem ajándékba. Elárulta a hadi titkot is, benzines kannában csempészte ki a pálinkát, azt mérte ki a bakáknak esténként. Abból futotta ajándékra, persze megkapta tőlem a letolást.

A tetőtéri fürdőszoba nincs beépítve, oda pakolgattam egymás tetejére a kacatos kartondobozokat. Évtizedekkel ezelőtt lecserélt konyhafelszerelések tömkelege. Legékesebb darabja a ’82-ből származó működőképes robotgép, az NDK-ból hoztuk. Zsibvásárt nyithatnék elavult fényképezőgépekből, videokamerából, diktafonból. A régi tankönyvek tetemes súlyt nyomnak. Hol van már Jugoszlávia, Szovjetunió, Rhodézia? – legfeljebb a hajdani földrajzi atlaszokban, amik itt porosodnak. Nejlon zacskókban bizsuk, gyöngyök, hajcsatok. Egy doboz mélyén lapul a lányom csecsemőkori takarója, pólyája és az unokám rúgdalózója, partedlije.

Felsorolnom is nehéz mi minden gyűlt össze az évek során. Minden apró mütyürkéhez emlékek fűznek. Vannak azonban olyan apróságok is, amelyek megbújtak egy fiók mélyén az évtizedek alatt. Ez az originál érleszorító kötszer valamikor 3 forint 30 fillérbe került, a nagy múltú Rico kötszerművek terméke. ’Hála az égnek nem volt szükség rá. Mindig tároltam a kés mellett kötszereket, mert a drágám folyton elvágta az ujját. Az okát soha nem tudtam megfejteni.

Varázslatosan közel érzem magamhoz a múltat, amikor nagy ritkán a „kincseim” között matatok. Elárulom, ez az idősek gyűjtő szenvedélyének titka.