Jó ideje kutatják, mitől alakulhat ki autó és gazdája között bensőséges viszony. Most, hogy így belegondolok, valami elkezdődött közöttünk is. Még az elején tartunk,  csak "járunk", de tagadhatatlan, működik az a bizonyos kémia, főként ha teli a tank.

Azt írják, hogy Jung személyi-ségelmélete alapján kétféle autós van. Az egyik úgy teszi fel a kérdést: "Mit tehet értem a kocsim?" Azt várja, hogy jármű biztonságban elvigye egyik helyről a másikra. A másik típus viszont személyisége kifejeződéseként értékeli a járművet, esélyként arra, hogy vezetés közben felfedezze a saját képességeit.  Kétségem sincs afelől, hogy az utóbbiak közé tartozom. Csakhogy mást is felfedeztem. Fiatalon, amikor jogosítványt szereztem, kifejezetten béna voltam a vezetéshez. Például kis ívben kanyarodáskor akaratlanul is felkapattam a járdaszegélyre. Képtelen voltam felmérni parkolás előtt, hogy két kocsi közé beférek-e, ezért meg sem próbáltam. Kissé kacsázva haladtam. Hosszú kihagyás után, most sokkal ügyesebb vagyok. Rájöttem miért.

A  kocsi a férjemé volt, aki hivatásos sofőrként milliónál is több kilométert vezetett. Ez a benzines jószág megszokta, hogy értő kezek irányítják és gondoskodnak róla. Amíg a gazda egészséges volt mindent megkapott és amikor beteg lett, szó nélkül türte, hogy hónapokig nem volt kiglancolva és egyre ritkábban vettük igénybe a szolgálatait. Aztán szegényke elvesztette hűséges gazdáját és hónapokig a kutya se nézett felé. Az aksija is lemerült. Már attól tartott, hogy túladok rajta. Nagy kő esett le a ketyegőjéről, amikor kiderült, hogy a családban marad.

Jelekből ítélve, ez az autó hálás nekem. Megveregettem a hogyishívjákját, csak így tovább: ne kaptasson fel a járdaszegélyre, ne kacsázzon, vigyázzon a bicajosokra és ha kicsi a hely, húzza össze magát. Legyen észnél, ha én nem, és akkor jó páros leszünk.