A hosszú élet és a jó párkapcsolat titka a humorérzék. Nevetni mindenen, amin csak lehet. Nekem abszurd helyzetekben különösen csiklandós ez az érzékem. Emiatt kerültem már kellemetlen szituációba, de nem tehetek róla. Minél jobban igyekszem visszatartani, annál biztosabb, hogy röhögő görcsöt kapok. Egyszer egy esküvőn vacsora előtt az örömapa pohárköszön- tőt mondott. A beszéd végén megemlékezett a nemrégiben elhunyt bátyjáról és azzal fejezte be, hogy „igyunk az egészségére”. Nyelvbotlás, nyilván azt akarta mondani, hogy igyunk a halott emlékére.Nekem több sem kellett, pukkadoztam. Gyorsan kiszaladtam a teremből.

Szerelmünk hajnalán gyakran jártunk moziba a kedvesemmel. Ez még a videó előtti korszak volt.  Tudta, hogy a vígjátékokat kedvelem. Egy alkalommal Filmmúzeumba vett jegyet, azt mondta, szenzációs film, olyan világsztárok játszanak benne, mint Marcello Mastroianni, Michel Piccoli, Ugo Tognazzi. Hozzátette, hogy fél órát állt érte sorban és rengeteget fogok rajta kacarászni. Meghívta a barátainkat is, egy konszolidált párt.

A nagy zabálás c. film eleinte kínos volt, aztán kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Értelmiségi barátaink ficorogtak a székben, zavarukban gyakran köhécseltek. Én viszont teljesen kikészültem az ízléstelen, undorító mozitól. Eleinte azt hittem, hogy csak egy-két nézhetetlen jelenetről van szó, majd követi egy jobb epizód, de nem. A film elmondhatatlanul gusztustalan volt, rosszullét környékezett, ott akartam hagyni. A férjem viszont végig hahotázta és remekül mulatott. Hazafelé hajbakaptunk a „vizuális élményen”. Én felháborodva ócsároltam, ő továbbra is pártolta. A vitát azzal zárta, hogy nem értek a magas kultúrához, a filmművészethez különösen nem. Ha-ha! - ezen már nekem is nevetnem kellett.

Sok év telt el, megváltozott az életem, és a humorérzékem kissé megkopott. Így lett a mottóm: „Ha nem fognám fel tréfásan az életet, most sírnék.” Nem én találtam ki, hanem az egyik Hupikék törpikétől kölcsönöztem.