A transzplantációk korában már nem az élve eltemettetéstől félünk, hanem potenciális donorként az élveboncolástól. A „mi van, ha…” ott motoszkál a fejünkben és ezzel sok szervre váró embert fosztunk meg az utolsó reménysugártól.

Ismeretes, hogy hazánkban halálunk után csak akkor használhatják fel a szerveinket, ha életünkben nem tiltakoztunk ellene. Kell-e tartanunk attól, hogy valamilyen oknál fogva, pl. nem kellő alapossággal elvégzett vizsgálat, orvosi hiba... után kikapják a szerveinket, ahelyett, hogy visszahoznának az életbe?

Évezredeken keresztül a szívdobogás és a lélegzet megszűnése volt a halál kritériuma. Az 1760-as években egy francia patológus megfigyelte, hogy egy guillotine-nal kivégzett elítélnek a halála után egy órával még vert a szíve. Felfigyeltek néhány szerencsés kimenetelű balesetre is. Halottnak hitt fuldoklókat húztak ki a vízből, akik ütögetésre (mesterséges lélegeztetés) újra lélegezni kezdtek. Pánikhullámot indított el a felismerés, hogy sem a légzés, sem a szívműködés megszűnése nem jelzi teljes bizonysággal a halál beálltát. 1740-1850 között az emberek hisztérikusan féltek attól, hogy élve kerülnek sírba. Némely koporsóba jelzőszerkezeteket építettek, ha a „halott” magához tér, jelezhessen. A 19. század második felében hoztak olyan előírásokat, hogy a halál és a temetés között legalább 24 órának el kell telnie, amikor a bomlás jelei már felismerhetők.

A halál megállapítása körüli vita jó száz évvel később, az első szívtranszplantáció során újra fellángolt. A dobogó szívű holttest a régi meghatározás szerint nem is volt halott, amikor kivették a szívét. 1968 után fogalmazódott meg a tökéletes halál definíciója, amely egyenlő az agyhalállal. Ha gépi lélegeztetés és támogatott keringés mellett elsődlegesen az agyműködés megszűnik, izolált agyhalálról beszélünk. Ilyen körülmények között a különböző szervek rövidebb-hosszabb ideig megőrzik életképességüket, és más szervezetbe átültethetők.

Az agyhalál végleges és visszafordíthatatlan. Ennek megállapítása hazánkban szigorúan szabályozott módon történik. Az agyhalált háromtagú orvosi bizottság állapítja meg. Ezek a szakorvosok mind függetlenek a transzplantációt végzőktől.

A szervátültetés korunk sikertörténete, ugyanakkor, amíg az erre váró betegből jóval több van, mint beültetésre alkalmas szervből, addig az illegálisan jelen levő szervkereskedelem is létezni fog világszerte.

A szervátültetéssel összefüggő félelmeinken talán akkor kerekedhetünk felül, ha „adok és kapok” alapon állunk a kérdéshez. Vagyis akkor számíthatunk esetleges szervátültetésre, ha a hajlandóság megvan bennünk, hogy a sajátunkat felajánljuk halálunk után. Mindkettő benne van az életpakliban.

Fotó: Halott agy röntgenképe (Forrás: Deutsche Stiftung Organtransplantation)