Gyerekkoromban a temető kapuja fölött kőbe vésve ez állt, FÖLTÁMADUNK. Előtte haladtam nap, mint nap és megnyugtató volt hinni az örök életben. A kétkedős időszakomban viszont bevillant, oké, de MIKOR? Tisztában voltam azzal, hogy halálom előtt nem támadhatok föl, csakhogy a temetőben a fejfák arról árulkodtak, hogy vannak félszáz éve erre várakozók. Hiú kamaszlányként pedig azon tépelődtem, hogy fogok én föltámadás után kinézni?

Régen nem ismerték a halál biztos jeleit és irtózatosan féltek az élve eltemettetéstől. Se szeri, se száma nem volt a rémisztő históriáknak, miszerint a kriptában, vagy a földalatti koporsóban tért magához a „megboldogult” és onnan aztán nem volt menekvés. A temetőbe látogatók még a szélsivítását is a halott föld alóli sírásának vélték. Jobban féltek tetszhaláltól, mint a haldoklástól. Megesett, hogy beteg utolsó kívánsága az volt, hogy halála után döfjék át a szívét, biztos, ami biztos. Babonák, vallási dogmák nehezítették az élet és a halál közötti vékony mezsgye felismerését.

Shakespeare Romeó és Júlia c. tragédiájában Lőrinc barát egy gyógynövény-kivonatot adott át Capuleték leányának. A pap szerint, aki abból néhány cseppet iszik, annál a verőér lüktetése, a lélegzetvétel leáll, a test kihűl, vagyis látszólag meghal. 42 óra múltán viszont mintha mi sem történt volna, frissen, kipihenten felébred. Azt hiszem, ilyen hatású szer inkább csak a nagy drámaíró fantáziájában létezett.

Az viszont nem a fantázia szüleménye, hogy a nagy dózisban mérgező, záptojás szagú kénhidrogén kisebb adagban biztonságosan hibernálja az állatokat, a tetszhalott állapot után sértetlenül lehet felébreszteni őket. A Medicaonline-ban olvastam, az egyik elmélet szerint ennek felhalmozódása okozta a dinók kipusztulását, mivel nagy adagban lehetetlenné teszi az oxigén felhasználását.

A tudósok szerint a jövőben a súlyos sérülteket átmenetileg tetszhalott állapotba juttathatják, hogy időt nyerjenek számukra a szükséges kezeléshez.

Az állatvilágban ismert a tetszhalott állapot, a medvék például téli álmuk során hibernálják magukat, a növények magjai és a baktériumok spórái pedig akár évmilliókig tartó biológiai álomba húzódhatnak vissza a kutatók szerint. A hibernáció emberekben is csodákra képes. Egy 29 éves norvég síelő maghőmérséklete 14 Celsius fokra csökkent, és minden baj nélkül túlélte, hogy kilenc órán át nem dobogott a szíve.