Azzal kezdtem a napot, hogy átállítottam az órákat nyári időszámításra. Eltűnt hatvan perc az életemből, hová lett, ki lopta el? Milyen volt, hogy nézett ki? – nem tudom. Az időt önmagában nem érzékelem: nincs szaga, nem látom, nem tudom megfogni… Mulatságos, hogy ami egész életemben hajtott, űzött, ostorozott, az a valóságban nem is létezik. Akkor meg mit számít, hogy az óraátállítással odalett egy röpke óra? Az egész merő illúzió és mégis milyen nagy jelentőséggel bír. Ha bele gondolunk, a koraszülött csecsemő úgy kezdi, hogy siet a világra, ugyanakkor a „lusta” bébi a saját születését is lekésné.

Arisztotelész szerint létezik egy a tudatban rejlő – a múltat megőrző, és a jövőt váró - „számláló lélek”: Kétséges vajon, ha nem lenne tudat és nem lenne lélek, akkor idő lenne-e avagy sem? Mert, ha senki sem számolhatna, akkor az sem létezhetne, amit megszámlálnak.

Arisztotelésznek tengernyi ideje lehetett, vagy csak a napot lopta, őt nem sürgette a tatár. Engem bezzeg hajt, folyton úgy érzem, hogy lekések valamiről. Fiatalon nem foglalkoztam az idő múlásával, annyi volt belőle, mint a pelyva. Az évek során megtanultam értékelni és beosztani. Egyre nem figyeltem kellőképpen, az pedig, hogy az életem éveivel is okosan gazdálkodjam, ne csak a nap 24 órájával. De ami elmúlt, azt többé nem lehet visszahozni. A jelennel foglalkozom, még akkor is, ha olyan gyorsan telik, hogy alig bírom követni. Az én időm nem jár ólomlábakon.

A katolikusok szerint az emberi lét labirintusának csupán egyetlen kijárata van és az a végítéletet követő örökkévalóság. A hívőknek tehát csak a földi lét sietős, utána időtlen időkig ráérnek. Jó nekik.