[...
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam. ...]

 

Ady soraiban keresem a a választ, miért hisznek, vagy miért nem hisznek az emberek Istenben.  A költő hinni akart, "Mert sohse volt úgy rászorulva".  És, amikor nagy a keserűség "minden-minden imává vált".

Néhány éve Olaszországban jártam. Láttam a Vatikánvárosban a Sixtus-kápolnát, a firenzei dómot és Assisi Szent Ferenc-bazilikát. Aztán évekkel később sétálás közben, a falunk határában rábukkantam egy középkori puritán kápolnára. A parányi szentély épp olyan megmagyarázhatatlan érzést keltett bennem, mint isten házának pompázatos, monumentális építményei. A legjobban ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor hosszú út után, megpihen a vándor.

Nem neveltek vallásosan, bár édesanyám járatott hittanra. Arra is emlékszem, hogy mielőtt a kétkilós kenyeret megszegte, keresztet rajzolt az aljára. A párommal templomban esküdtünk, leginkább azért, mert a tanácsi házasságkötő termet nem tartottuk elég ünnepélyesnek. A férjem temetési szertartását Isten szolgálja celebrálta, minden bizonnyal az enyémet is ő fogja. Épp ezért ideje lenne, hogy tisztázzam a viszonyomat az Istennel. Őszintén szólva, nem hiszek a létezésében. Viszont ugyanúgy, ahogy mások, olykor elbizonytalanodom. Vannak ugyanis olyan kérdések, amikre nincsenek racionális válaszok. (Pl. mi az élet értelme; mi lesz velünk a halálunk után stb?) Ott van bennem a kétely, hogy mi van, ha mégis létezik a kaporszakállú.

Lehet, hogy tévedek, de sokan a hívők közül a megmententőt, a megváltót látják az Urban. Azon kívül  félnek a haragjától, a végítélettől. Én nem fogok a segítségéért könyörögni soha, bármekkora bajban leszek is. Legalábbis most így gondolom. Megvan a véleményem azokról, akik bajban hirtelen istenimádokká válnak. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, ez bennem visszatetszést kelt. Az sem tetszik, ha valaki idős korában buzgó templomjáró lesz, mert ki akarja magának bulizni a mennyországot. Hát, milyen dolog ez? Nem állítom, hogy az illetőnek pokolban a helye, de várjon a sorára. Ha marad hely a paradicsomban, akkor ő is bebocsájtást nyerhet, miután az Úr átvilágítja.

Néha eljátszom a gondolattal, hogyan élnék vallásosan. A Bibliát mindig is ámulattal forgattam. Az imádkozás se esne nehezemre, hanem a gyónással lenne bajom. Nemrégiben az egyik férfi szomszédom  megsúgta, nagyon felzaklatja, amikor a nyulat levágja. Amióta meggyónta, csendesült a lelkiismeret-furdalása. Nem ölök nyulat, se csirkét. Mit vallanék be a papnak, talán azt, hogy kétszer odaégettem a rántást; egyszer nem adtam meg az elsőbbséget; agyonütöttem néhány legyet... Hát, milyen bűnei lehetnek egy magamfajta asszonynak? Falánkság, na jó, de ezért csak nem jutok pokolra, vagy igen?

Az istenhit fenkölt, magasztos, titokzatos dolog, ami utat talál az arra érdemesekhez. Talán, valamikor majd kiérdemlem. Sok időm már nincs.