Nagytakarítás közben, a szekrény aljáról kezembe akadt egy fotókkal teli cipős doboz. Tele volt a tunéziai utunk képeivel. Ezer éve nem láttam, a porszívózás megvár.

’93. február 4-én schwechati repülőtérről indultunk. A férjemet az ausztriai repülőtéren  arab terroristának nézték. Barna bőr, izzó szemek és olyan sportos szabadidőruha, amit akkoriban a rossz fiúk viseltek. A biztonságiak a fegyverükhöz kaptak, amikor meglátták. Vicces volt. A Boeing 727-es gép 14.10-kor szállt fel, „Alah segedelmével.” A következő két hét csak arról szólt, amiben addig soha nem volt részünk. Először utaztunk kettesben (anno nászutunk sem volt, szombaton esküdtünk, hétfőn mentünk dolgozni.) Először gyönyörködhettünk az osztrák és az olasz Alpok havas csúcsaiban. Először ettünk bélszínt, lazacot, kapribogyót, amit a repülőn szolgáltak fel. Lejegyeztem, hogy 16.25 perckor pillantottuk meg a Földközi tengert. Húsz perccel később Afrika földjére léptünk, ahol sosem jártunk még.

Az európai télből virágos tavaszba csöppentünk. Pálmafák, zöld pázsit, kamilla virágok, mesebeli keleties épületek… Furcsán éreztem magam télikabátban, csizmában, pulóverben.

A tuniszi repülőtérről Hammametbe buszoztunk, a Le Sultan hotelbe. Az úton egyik ámulatból a másikba estünk. Februárban virágzó mandula-, narancs-, és fügefaültetvények. Folyton termő fák, telis-tele virágokkal és érő gyümölcsökkel. Illatos olajfaligetek. Elhaladtunk szegény negyedek mellett is. Kétségem sem volt afelől, hogy az átlagember itt nyomorban él.

A négycsillagos hotel álomszép, minden ablaka a tengerre néz. A bejáratnál magyar felirattal köszöntöttek, üdítő itallal, svédasztallal fogadtak. Először láttam tengert, nem tudtam betelni a látványával, morajlásával. Reggel friss kenyérillatra ébredtünk, ott sütötték a hotel alagsorában. A pazar reggeli után első utunk Nabeul-be vezetett, a tevepiacra. Hogy mit kerestünk ott, azt csak a programszervező tudta. A bazársoron vettünk egy tevebőrből készült táskát és egy sivatagi homokkövet. Miután visszaértünk a szállodába, a páromat kicsaltam a strandra. A víz lehetett 16 fok. Ki nem hagytam volna a fürdőzést, bár riasztó volt a sok szikla. A férjemet csak úgy tudtam becsalogatni, hogy hozattam a pincérrel egy buchát (fügepálinkát) és kilátásba helyeztem, hogy nélküle vízbe fulladok. Az előbbi, vagy az utóbbi hatott.

Hammametben sétáltunk, amikor a párom észrevette, hogy van valami a hátamon. Kiderült, hogy amikor egy helybéli iskola mellett haladtunk el, valamelyik kamasz a hátamra ragasztott egy centlit. Megkértük az egyik magyar, de arabul értő útitársunkat, hogy fordítsa le. Ha jól emlékszem azt mondta, szerelmes ifjoncok afféle üzenete a kedvesük számára. Egy kissé megfakult, 20 éve őrizgetem.

A következő napon a tuniszi Bardo múzeumba látogattunk. A 13. században egy arab főúr palotája volt. Csodálatos római és bizánci mozaikok, pun és római szobrok, valamint korai iszlám remekművek gyűjtőhelye. A tárlat egyik különlegessége az I. századi hajóroncs feltárásakor talált kincsek sokasága. A főváros közelében található Karthágó, amit turista nem hagyhat ki. A karthágói föníciaiakat a rómaiak nevezték punoknak. Iskolai tanulmányokból mindenkinek rémlik Hannibál neve. A híres karthágói hadvezér elefántokkal átkelt az Alpokon, több győztes csatát vívott a rómaiak ellen. A harmadik pun háborúban azonban a rómaiak kerültek fölénybe. A karthágóiak a rabszolgaság helyett, inkább a biztos halált választották. Tőlük származik a mondás, hogy „jaj, a legyőzötteknek”. A hősies ellenállás ellenére a rómaiak a várost földig rombolták és a legenda szerint sóval hintették be.

A kéthetes út során sokfelé jártunk. Megcsodáltunk El Jemben az ókori világ harmadik legnagyobb amfiteátrumát. Matmatában megtekintettük a hegyoldalba vájt, ma is lakott berber barlanglakásokat. Aztán a Szahara felé vettük az irányt. Tozeur közelében forgatták a Csillagok háborúja egyik jelenetét. Ez azonban a mi utunk után évekkel később volt. A táj valóban fantasztikus. A Dar Cherait múzeumban láttuk a régi tunéziai uralkodók kincseit. Voltunk sivatagi túrán, utaztunk homokviharban, amikor az orrunkig sem láttunk. Na és vettünk egy kitünő üzleti érzékkel megáldott arab kisfiútúl szuvenírt egy dínárért (100 forint), miután kibontottuk, sárga sivatagi homokot találtunk benne. Kirándultunk az Atlasz-hegység vidékein, jártunk jégpáncélként csillogó sóstó partján.

Nem emlékszem mennyibe került ez az út, talán kettőnk egyhavi fizetésébe. Lett volna millió fontosabb helye. Utólag tudom, hogy a világon a legjobbra költöttük.