Hajlamos vagyok első felindulásomba eszement bolondnak kikiáltani mindazokat, akik „könnyedén” eldobják az életüket. Dehát, mit jelent az, hogy könnyedén? Más baját sohasem érezzük olyan komolynak, mint a sajátunkat. Márpedig, aki önkezével vet véget az életének, nyilván a világ legsúlyosabb, legfájóbb terhének érzi a saját problémáját, amiből megítélése szerint nincs kiút. Mire rájönne, hogy tévedett, már nem lesz az élők sorában.

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára és ritkán adódik az életben olyan kilátástalannak tűnő helyzet, amire ne lenne valamilyen megoldás. Mit tennél Kedves Olvasó, ha 59 éves magányos rokkantnyugdíjasként fillérekből kéne tengődnöd, ki sem látszanál az adósságból és az önkormányzat azzal fenyeget, hogy kitesz a bérlakásból? Dolgozni nem tudsz, magadat is alig tudod ellátni és a jövőd a hajléktalanság, ahonnan nem lesz többé visszaút. Te akarnál így élni? Egy szegedi férfi tudta a választ, és feltehetően nem ő az utolsó, aki végső elkeseredésében megöli magát.

Nem minden esetben igaz, hogy az öngyilkosság az életből való önkéntes kilépés. Előfordul, hogy bele hajszolják a szerencsétlen embert. Olyan körülményeket teremtenek, hogy szinte nincs más választása.

Gyógyíthatatlan betegek rokkantsági százalékát minősítették le. Korábbi nyugdíjukat akár több tízezer forinttal csökkentették. Milyen ország az, ahol, hajléktalanságra, éhen halásra ítélnek rokkantakat, fogyatékosokat? De előtte eljátszatják velük a rehabilitációs tragikomédiát: egy-két éven belül, ha még élnek, vissza kell térniük a munkaerőpiacra. Hogy csak töredéküknek sikerül? - hát, ilyen az élet egy olyan országban, ahol búsásan megfizetik a törvényhozókat, hogy pénzt spóroljanak a büdzsének. És kitől veszik el? - a védtelenektől.