Özvegyek társasága

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott. A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes. A blog neve megtévesztő, hiszen az életről szól, amibe a halál is beletartozik.

Bemutatkozás

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket.
Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott.
A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes.

Feedek
Megosztás

Jó az alvókád?

"Az igazi férfi kevés alvással is beéri!"- hihetetlen, hogy ez a téveszme a harmadik évezredben is tartja magát, holott már Napóleon tudta, a legénységet nem szabad feleslegesen kifárasztani. Nem a gyengeség jele, ha valakinek nem elég néhány órás pihenés. Köztudott, hogy a kimerültségtől csökken a koncentrálóképesség, a hibás döntések pedig súlyos katasztrófákhoz vezethetnek.  Mindenkinek más az alvásigénye, szokása. Hogy kinek, mennyi elég az jelentős mértékben genetikailag meghatározott, a teljesítményt nem feltétlen befolyásolja. Olvastam, egy japán matrónáról, akinek biológiai órája úgy volt belőve, hogy két napi alvást ugyanennyi idejű ébrenlét követett.

Leonardo da Vincinek állítólag elég volt egy-két óra, bár napközben olykor szunyókált. Nikola Tesla 2-3 órával beérte. Albert Einstein viszont napi 10 órát durmolt.

Az unokám 22 évesen rendszeresen éjfélkor fekszik, 4-5 órát alszik. Elég sokat autózik, nehezen tudom megértetni vele, a vezetés közbeni bealvás olyan, mint a filmszakadás. "A csattanásra riadsz, ha egyáltalán megúszod!" - intem. Leráz azzal, hogy „nyugi mama, ez velem nem eshet meg…” Na, igen a fiatalok olyan tragédiákból sem okulnak, mint a veronai baleset. A sógoromnál egyik napról a másikra jött az alvászavar. Az oka nyilvánvaló, a fiát tavaly vesztette el. Az éjszaka kellős közepén felriad, és nem tud visszaaludni. Pár heti tipródás után, most altatót szed. Anyukám fonónőként, három műszakban dolgozott, két kisgyerek mellett folyamatosan kialvatlan volt. Amikor reggel haza sietett az éjszakai műszakból, elindított bennünket a suliba, majd megfőzte az ebédet és csak utána tért nyugovóra.  Apám „nyugtalan láb” szindrómában szenvedett, a málenkij robot utóhatásaként. Emlékszem, álmában olyanokat rúgott, hogy az ágy is beleremegett. Nekem is vannak éjszakáim, amikor hajnali 3-kor ébredek. Ez azonban nem kóros, tévénézés közben beájulok, és a biológiai órám 6 órás szuszókálás után kiadja a parancsot: "hékás ébresztő, reggel van!" Ilyenkor forgolódom az ágyban és irigylem a denevéreket, akik fejjel lefelé lógva is prímán alszanak.

Virágok neked!

Hétágra süt a nap. Kint reggelizem a teraszon. Vajas graham zsemle, kétfelé vágva, tetején elfelezett gépsonkaszelet, lapkasajttal. Gőzölgő feketeribizli tea, benne gránátalmalé, amit télen saját kezűleg facsartam. Zsibong köröttem a természet, miközben falatozom. A macska az aranyvessző bokrok alatt lopakodik. Tudja, hogy tilosban jár, azt hiszi, nem látom.  A madarak hangosan csivitelnek. Az előbb egy gerle akkora száraz ágat vitt a csőrében, hogy repülni is alig bírt, folyik a fészekrakás. A feketerigó gilisztákra vadászik, ki van éhezve, egész télen nem volt ilyen csemegében része. Fruzsi, a szomszéd kutyája lelkesen ugatja az utcai járókelőket. Én meg itt ülök unottan pizsiben, kócosan. Várom, hogy egy kis lelkesedés ragadjon rám.

Tavalyelőtt még minden bajomra gyógyír volt a kertészkedés. Tavaly viszont nem maradt időm rá. Micimackó logikája szerint NEM KERTÉSZKEDNI IS JÓ!  Ha nem ültetek, nem fog elhervadni az a sok csodaszép virág. Majd gyönyörködöm a határban pompázó pipacs-és repcemezőkben és szedek belőlük egy nagy csokorra valót.

„…Tudom, hogy helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít belőle, vagy eltüzeli. Helytelen, ha élőlényeket létüktől megfoszt, csak azért, hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű. Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok…” – áll a Babérligetkönyv-ben.

Hamvas Béla előtt soha eszembe nem jutott, hogy a virágszedésnek lehet lélektana.

„…A virágnak valami kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temető kert legyen. Minden virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a koszorú. Milyen sajátságos, ugye? Csokrot kap a menyasszony és a halott.

A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a föld alatti sötétség felé tehetetlen…

…Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe. Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok…”

Félsz a haláltól?

Tavasszal ki gondol az elmúlásra? - az első ötven évben nem is. Halnak meg emberek körülöttünk akkor is, de mindig mások. Valamikor 70 tájékán ránk tör a páni félelem. Minden temetés a saját halálunk rémképét vetíti előre. Próbáljuk elhessegetni a gondolatot, csakhogy egyre több betegséggel bajlódunk. Álmatlanság, étvágytalanság, rossz kedélyállapot. Mit tegyünk, nézzünk szembe a halállal, vagy tegyünk úgy, mint a gyerekek, amikor a szemük elé teszik a tenyerüket, és azt hiszik, őket sem látják? A kaszással nem játszhatunk bújócskát.

A félelem nem hiábavaló dolog, a testi-lelki épségünket védi azzal, hogy óvatosságra int. Csakhogy a halálfélelem nem az életösztönt erősíti, démonként uralkodik felettünk. Számomra a legfőbb kérdés nem az, mi lesz velünk a halál után, hanem, mi lesz velünk addig? Egy buddhista mester szerint a halállal nemcsak életünk végén vagy egy szeretett személy elvesztésekor találkozunk. Életünk tele van "kis halálokkal", át- meg átszövi a mulandóság. Szeretném azt a keveset, ami még hátra van, lelki nyugalomban tölteni. Ugyanakkor azt sem hallgatom el, hogy lelkiekben készülök a visszafelé vezető útra. Pontosan úgy, ahogy Illyés Gyula a Kháron ladikja c. versében leírta:

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el,

épp oly szép Canal-én s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!...”

Fiatalon akkor féltem a haláltól, amikor a gyerekem pici volt. Talán túl sok árvákról szóló filmet néztem. Mi lesz, ha velem történik valami? - anyaként pótolhatatlannak tartottam magam. Amikor a kislányom 5-6 éves lett, elpárolgott ez a fajta rossz érzésem a jövőtől. Hosszú időre megfeledkeztem a túlvilágról, legfeljebb akkor jutott eszembe, amikor a környezetemben valakit tragikus baleset ért. Természetesnek vettem, hogy az öregek elhunynak. Mit tudtam akkor életről-halálról. Megszámlálhatatlanul sok évet jósoltam magamnak. És most itt vagyok, látom derengeni az alagút végét.

Szembe nézni saját elmúlásunk tényével, nem könnyű. Szorongást okoz, felerősíti bennünk az élet értelmetlenségének érzését, a halhatatlanság titkos vágyát. Azt mondják, a halálról csak két dolog tudható biztosan: bizonyosság, hogy eljön és idejének bizonytalansága.

Időnk tehát véges és akkor tesszük jól, ha minden percét kihasználjuk. Lehet, menekülő útvonalakat találni vallásban, filozófiában, spiritiszta tanokban… Hihetünk mennyben, feltámadásban, lélekvándorlásban - mindegy mi használ, csak használjon.

Oszlopos Simeon

Nehezen viselem a kötöttségeket. Székely vér is csörgedezik az ereimben, talán ez az oka, hogy a szabadság alapvető életelemem. 17 éves voltam, amikor először lázadtam fel. Apám kifogásolta, hogy szombatonként bulizni járok. Nem is értettem, mi a problémája ezzel, hisz jól tanultam. Felháborodásomnak hangot is adtam, meglehetősen pimaszul. Az öregem mérgében bevágta az égő cserépkályhába a tankönyveimet. Kiíratott a gimiből, és mehettem a Hepajba két műszakban dolgozni. Előtte azt se tudta, hová járok suliba. Megtanultam a leckét: lehet pofázni, szabad lázongani, de a levét én iszom meg. Akkoriban népbetegség volt a hímsovinizmus. Apám után a férjem vette kézbe a gyeplőt. Engem meg nem olyan fából faragtak, hogy eltűrjem. Voltak is oltári nagy balhék. Felnéztem az olyan nőkre, akiknek volt merszük felrúgni, akár a házasságukat is azért, hogy önmaguk lehessenek. Végül tudomásul kellett vennem, az önmegvalósítás olyan luxus, amit én családanyaként nem engedhetek meg magamnak. Annál inkább vágytam rá feleségként otthon, alkotóként a munkahelyemen.

Úgy gondoltam, a középkori remetéknek is jobb dolguk volt, mint nekem, aki a saját és a családja megélhetéséért bevállalt olyan munkát is, ami nem méltó hozzá. Irigyeltem a különcöket, hogy elvonulhatnak a világ zaja elő. Egyre többször lehetett hallani az „elefántcsonttorony” kifejezést. Divatos, kissé zavaros jelkép, először nem is értettem, mit jelent. Eredetileg az Énekek énekében a menyasszony nyakának szépségét hasonlították elefántcsont(torony)hoz.  (A 1. illusztráció Szabó Katalin, a 2. Dobesch Máté művész alkotása)

Az elhivatott, érzékeny lelkek, mint akár én, mindig vágytak valamiféle toronyra, védőbástyára. Faltam az önkéntes száműzetésbe vonuló, hóbortos figurákról szóló históriákat. A pálmát az öreg Oszlopos Szent Simeon szíriai szerzetes viszi el, bár lehet, hogy nem elhivatott, csak őrült volt szegényke. Állítólag évtizedeken át gubbasztott egy kőoszlop tetején, vezekléssel, imádkozással töltötte napjait. A tanítványai létrán másztak fel hozzá ötemeletnyi magasságba, hogy kaját vigyenek neki. Remete Szent Antal elsőként követte Jézus parancsát. Eladta, amije volt, az árát szétosztotta a szegények között és beköltözött a líbiai sivatag egyik üres sírboltjába. Hiába volt totál aszkéta, a kripta még neki is kényelmetlen volt, ezért egy elhagyott katonai táborban vert tanyát.

Az elefántcsonttorony visszatérő elemként jelenik meg az irodalomban is. G. Flaubert, a lélektani regény egyik legnagyobb mestere, a Bovaryné írója 1872-ben azon berzenkedett, hogy a lélek dolgait lekicsinylik. A szépet megvetik, az irodalmat lenézik. „Mindig igyekeztem elefántcsonttoronyban élni, de falait immár a szarnak árja csapkodja…” Ezek szerint toronyban élni se fenékig tejfel.

Babits Mihály megundorodva a közélettől egyenesen azt állította, a művésznek elefántcsonttoronyban a helye, kívülről-felülről kell szemlélnie a világot. Később viszont megvilágosodott, és azt hirdette, hogy a szellem embere álljon őrtoronyban és jelezze a veszélyt. A Jónás könyvének mondandója is erre utal. A próféta nem menekülhet a hivatása elől.

Esterházy Péter valahol azt vallotta: „jó volna egy ilyen torony, üldegélne benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… csakhogy butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől. A betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.”

Valamikor annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra az a torony, ahová elbújhat az ember a világ zaja elől. De már rég nem vágyom rá, csakhogy a torony kéretlenül beköltözött hozzám. Menekülnék, mint Remete Szent Antal a kriptából, de fogva tart. "A világ arany és az Isten jó./ S visz egy magamtól eloldott hajó.", ahogy Reményik Sándor egyik versében gyönyörűen kifejezte lelkének sodrását.

Álmok, vágyak, remények

Egy indiai guru egyszer azt mondta: "A vágy nem más, mint mohóság az egyre több után. Elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz."

Tiszta sor, nem sok értelme lenne az életnek álmok, vágyak, illúziók nélkül. Ám, vigyázni kell vele, a határok összemosódnak. Egy orosz író így fogalmazta meg a fantáziában rejlő kettősséget: "Furcsa érzés a remény. A józanész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában."

Csoóri Sándor is ezt a kétségbeejtő kettősséget érzékelteti: „Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.” Folytatásként egy erdélyi író, Bartis Attila szavait idézem: "Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, …tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez."

Léteznek megszállott optimisták, akik szinte fanatikusan hisznek a sorsukat érintő, legképtelenebb csodákban. Hiába próbálja Nagy Bandó észhez téríteni őket:”…ha  ezer méter magasból kiugró ejtőernyősnek nem nyílik ki az ernyője, és mégis abban bízik, hogy életben marad, nem optimista, hanem hülye..." Világos logika egészen addig, amíg  millióból egynek mégis sikerül túlélni a túlélhetetlent. Erre még a nagyszámok törvénye sem ad magyarázatot.

Szívtelen nemzedék

Örök dilemma, hogy a szívünkre, vagy inkább a józan eszünkre hallgassunk-e? Azok közé tartozom, akik hajlamosak az érzelmeikre hallgatni, holott ezerszer megtapasztaltam, a világ mozgatórugója a racionalitás. Meglepődve látom, az utóbbi években nő a kutatók érdeklődése az érzelmi intelligencia (EQ) iránt.

Száz év alatt 24 ponttal emelkedett az értelmi fejlettség mértékének átlagos mutatója (IQ). Ahogy nő a gyerekek IQ-ja úgy csökken az EQ-ja. A korábbi generációhoz képest a mai fiatalok érzelmileg labilisabbak, egyre magányosabbnak érzik magukat, depresszióra hajlamosak, rendetlenebbek, idegesebbek, és agresszívebbek. Így aztán egyre nő az elidegenedés, a drogfogyasztás, a bűnözés. Anélkül, hogy általánosítanék, nagy a veszélye annak, hogy a közömbös társadalomban felnő egy „szívtelen” nemzedék.

Az érzelmek jelentőségét munkahelyeken sem becsülhetjük le. Az egyre nagyobbak és összetettebb feladatok elvégzéséhez megfelelő fizikai, idegi és lelki állóképesség kell. Ahogy karbantartjuk a testünket, úgy szükség van a lelkünk erősítésére, csak így juthatunk a teljes harmónia közelébe, amely fokozza a teljesítőképességet.

Az emberi arc az érzelmek egyik legfontosabb kifejezője. Egy érzelmileg intelligens ember pontosan leolvassa az arcról a hat (düh, undor, félelem, öröm, szomorúság, meglepődés) alapérzelmet. Ez ugyanis kulcsszerepet tölt be mások érzelmi állapotának és szándékának megértésében. Ha az érzelem felismerése téves, akkor félreértéshez vagy nem helyénvaló társas viselkedéshez vezethet.

Az érzelmi intelligencia nem azt jelenti, hogy képmutatóan kedvesek vagyunk másokhoz. Nem jelenti azt, hogy minden döntésnél csakis kizárólag az empátia, az együttérzés, segítőszándék dominál. Az EQ arról szól, hogyan irányítsuk a személyiségünket.

Az érett személyiség képes:

- a saját érzelmi állapotának felismerésére. Párhuzamot teremt az érzelmei, a gondolatai és a tettei között

- az érzelmei kontrollálására, és a kilengéseket a kívánatosabb irányba tolja

- tudatosan olyan érzelmi állapot elérésére, amely révén sikeresebb lehet munkában és magánéletben egyaránt

- mások érzéseinek olvasására, tiszteletben tartására, befolyásolására

- kielégítő társas kapcsolatok létrehozására és fenntartására

Ha valaki megkérdezné: mire jók azok a „nyálas” érzelmek? Emlékeztetném, a gondolkodás és érzelem kapcsolata az ókorig nyúlik vissza. A gondolkodók sokáig azt hitték, az érzelmek rontják a megismerés folyamatát és annak megbízhatóságát. Arisztotelész elsőként fogalmazta meg, az érzelmek kapcsolatban állnak a cselekvéssel. Később Darwin és mások írtak az érzelmek funkcióiról pl. olyan jelző és kommunikációs rendszert működtetnek, amely a faj, illetve az egyed túlélése szempontjából előnyös.

A magam nyelvére úgy fordítottam le a tudósok okoskodásait, az érzelmek segítenek abban, hogy eligazodjunk és megtaláljuk a helyünket a világban és jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Arcolvasók

Arcolvasók vagyunk mindannyian, akár akarjuk, akár nem. A késztetésnek nemcsak a kíváncsiság az oka, az arc fürkészésével a legrövidebb időn belül a legtöbb információhoz jutunk a másikról. Elegendő egy pillantást vetni rá, hogy kiderüljön: a neme, körülbelüli életkora, lelki- és idegállapota; jól néz-e ki, rokonszenves vagy ellenszenves...

A saját arcunkat csak a tükörben látjuk, másokéval azonban szakadatlan szembesülünk. Az egyéniség arcról való leolvasásának tudománya Kínából származik. Gyökerei az ókori tudósok idejébe nyúlnak vissza. A görög mitológiában az ifjú Narcissus egy tó tükrében látta meg először arcmását és olyan szépnek találta, hogy nyomban beleszeretett. Mindnyájunkban van némi egészséges nárcizmus, amely segít a lelki egyensúly fenntartását. Kóros változata ugyanakkor személyiségzavarban nyilvánul meg.

Miről árulkodnak az arcvonások; miért találjuk az egyiket vonzónak, a másikat taszítónak? Leonardo da Vinci szerint a szépség és a tökéletesség az arc arányaiban keresendő. A Mona Lisa mégis túlmutat ezen. A fiatal nő titokzatos mosolya az, ami elvarázsolja a nézőt. Arcunk visszatükrözi az alapérzelmeket (düh, undor, félelem, öröm, szomorúság, meglepődés), talán a tulajdonságainkat, sőt a betegségeinket is. Manapság sokan úgy gondolják, hogy a belső kisugárzás teszi igazán széppé a nőket.

Az arcfelismerés agyi működését régóta kutatja az orvostudomány. Az agy jobb féltekének sérülése következtében a beteg akár családtagjait sem ismeri fel. Életünk során, akár több száz ember arcát tároljuk memóriánkban, a rögzítés általában nem fotografikusan történik. Nem raktározzuk el egyszerre a megkülönböztető jegyeket, mint haj- és szemszín, orr-, száj-, fülforma stb. E helyet inkább általunk ismert sémába foglaljuk (pl. olaszos, jópofa, gesztikuláló). Ezután ez a sémás, sztereotip kép könnyebben előhívható és társítható lesz a személyhez. Az arcolvasás tehát emiatt félrevezető is lehet. Befolyásolhat bennünket egy hasonló külsejű ismerős, aki korábban pozitív vagy negatív hatást gyakorolt ránk.

Az egypetéjű ikrek úgy hasonlítnak egymásra, mint két tojás. Az ikrek egyetlen megtermékenyített petesejt osztódása révén jönnek létre, így a teljes genetikai állományuk közel azonos. Ugyanakkor ismerünk olyan embereket, akik között nincs rokoni kapcsolat, mégis hasonlítanak egymásra. A nem rokoni hasonmásoknál a külső morfológiai jegyek nem egy génhez kötődően öröklődnek, hanem sok gén együttes hatása alakítja ki őket. Feltételezések szerint az arc jellemzőinek kombinációja véges számú és a több mint 7 milliárd embernél könnyen előfordulhat, hogy egyesek hasonló jegyekkel bírnak. Tehát az alteregókat a véletlen egybeesés hozza létre.

Az európaiak számára minden kínai, jobban mondva ázsiai arc egyforma és ez fordítva is igaz. A jelenséget másikrassz-hatásnak hívják, és a magyarázat a korai vizuális tapasztalatokban keresendő. Ha valaki ugyanis csak europid arcokkal van körülvéve, akkor az arcfelismerési képessége az ő jellemzőikre élesedik ki.

Nézd meg a csecsemő arcát -, akár egy könyv első, üres lapja. Majd az élet fest rá leheletfinom redőket, szarkalábakat, gondfelhőket. Fiatalon a szépség adomány, de az öregek keményen megdolgoztak a ráncaikért. A cserzett, öreg arcról leolvasható, milyen volt a sorsa, mennyi megpróbáltatáson, szenvedésen ment keresztül. Van benne valami megfoghatatlan titokzatosság, akár Da Vinci Mona Lisájában.

 

Csodálatos elme

Gyakran megesik, hogy egyetemisták összejönnek egy kis agysejt-pusztításra. Az viszont ritkán fordul elő, leginkább csak filmvásznon, hogy piálgatás közben egyiküknek zseniális ötlete támad. Az „Egy csodálatos elme” c. filmben a társaság egyik tagja megfigyeli, hogyan versengenek a többiek egy szőke bombázó kegyeiért. Ebből merítve megírja dolgozatát a versengés matematikájáról, amely pimaszul szembe megy Adam Smithnek, a közgazdaságtan atyjának a játékelméletről, 150 éve elfogadott elméletével. A tehetséges diák élete egy csapásra megváltozik, fényes jövő vár rá. A nagysikerű Oscar-díjas film a tavaly autóbalesetben elhunyt John Forbes Nash Nobel-díjas matematikus életéről szól.

Engem annak idején nem a sztori, vagy Russell Crowe színészi játéka ragadott meg, hanem amire a film címe is utal. Mi is történt ott és akkor abban a társaságban? John megfigyelt valamit, ami mindenki szeme láttára zajlott, de csakis az ő agyából pattant ki az isteni szikra, és hozott létre valami forradalmian újat. Ezt hívjuk kreativitásnak. Kitalálni, megoldani, létrehozni valamit, amit előzőleg még senki. Az alkotóerő, a találékonyság olyan képesség, amire mindig szükség volt és szükség lesz, amíg világ a világ. Már a fogalom meghatározása is sok fejtörést okozott, ahány tudós, annyiféle definíció.  Felfedezték a sokoldalúságát, hogy annyiféle kreativitás van, ahány féle emberi tevékenység; olyan sok szempontból vizsgálható, ahány féle aspektusa van az emberi természetnek (fizikai, pszichés, intellektuális, szociális, érzelmi…); s a kreativitás minden életkorban és minden kultúrában jelen van. Azt is tudják, hogy a kreativitáshoz az elmétől, a tudástól való szabadságra van szükség, nem véletlen, hogy a gyerekeknek óriási képzelőerejük van. Aztán ahogy haladunk a felnőtté válás felé, úgy nyesegetik szárnyainkat. Így lesz belőlünk többnyire begyöpösödött agyú, sémákban gondolkodó, unalmas felnőtt. Ám akad kivétel bőven. Itt van pl. a 16. században élt olasz festő, Giuseppe Arcimboldo. Rajta kívül kinek jutott volna eszébe egy-egy portrét gyümölcsök, virágok, állatok kavalkádjából ábrázolni?

Miért ne lehetne az emberiség javára kamatoztatni az elhunyt lángelmék tudását? Azt a sok-sok észt egyszerűen át kéne tölteni más valaki agyába. Ily módon nem vesztegetnénk éveket iskolapadban, hanem energiáinkat arra fordíthatnánk, hogy a kapott tudást tovább fejlesszük. Az elképzelés morbidnak tűnik, vagy mégsem? Amerikában ugyanis már megtették az első kis lépéseket. Összekötötték két ember agyát számítógépek és az internet segítségével: amikor az egyikük arra gondolt, hogy megmozdítja a jobb kezét, a másik megtette. Ez még ugyan messze van az észtöltögetéstől, de legyünk türelmesek, a tudomány rohamos tempóban fejlődik. Mindenesetre a kísérlet szigorúan titkos, mert ha a lusta diákok fülébe jut, azok bizony kivárnak.

De komolyan, valaki egyszer azt mondta, a képzelet fontosabb, mint a tudás, mert a tudás arra korlátozódik, amit most tudunk és értünk, de a képzelet átfogja az egész világot, és mindazt, amit majd egyszer megismerünk és megértünk. Kreativ emberek nélkül a jövő elképzelhetetlen.

Szex az átkosban

Portörlés közben akadt kezembe a Szexológia c. kislexikon ’75-ös kiadása. Nem tudtam megállni, hogy bele ne lapozzak. Mai szemmel nézve, elég mulatságos, hogyan viszonyult a hatalom a szexhez az átkosban. Vannak róla személyes emlékeim, de akkor nem tűnt ilyen mókásnak, kivéve egyetlen esetet, amikor az üzemi pártitkár április 4-i beszédében sziszegve ejtette ki a fasizmust. A közönség a kuncogást vastapssal nyomta el.

A szabadságjogokat minden nagy forradalom a zászlajára tűzte. A munkásmozgalom rá tett egy lapáttal a nemek egyenjogúságának fontosságával. Lenin azt mondta, a szocialista forradalom megszabadítja a szexuális kapcsolatokat az osztályellentétektől, ami a házasságban teljesedik ki. És igaza lett Vlagyimir Iljics Uljanovnak. (Őt igazolja a „Barátok közt” sorozat is. Akkora kavarás folyik házon belül, hogy azt már követni is alig lehet. Keresztbe-kasba szexelnek a szomszédok, amiből csak az öregek maradnak ki, ők vadházasságban teljesednek ki.) Alighogy gatyába rázta a párt a szocialista erkölcsöket, jött a hippimozgalom. 

A Nyugat lázongó ifjúsága a szabad gondolkodást, a szabad szerelmet hirdette és nemcsak hirdette, meg is valósította. A kommunákban mindenki mindenkivel…, szóval értitek. Kádárnak pedig főhetett a feje, hogyan ellensúlyozza a velejéig romlott burzsoá propagandát. Nem akadt egyetlen szexológus sem, aki íróként bevállalta volna, hogy a marxista-leninista elvek mentén szexuálisan felvilágosítsa a népet. Vagy azért, mert nem volt ilyen szakember, vagy volt, de félt, hogy a gulágon végzi, így aztán inkább lett fehérköpenyes "sötétben bújkáló szabotőr". A kulturális élet legfőbb ideológusa, Aczél elvtárs rájött, nem kell nekünk feltalálni a spanyolviaszt, az NDK-sok már megtették helyettünk. Két keletnémet orvos 10 évvel korábbi munkáját vették elő a sutból, és lefordíttatták. A magyar kiadás előszavát Hirschler professzor, a híres magyar szülész-nőgyógyász írta.

A szexológia aránylag fiatal tudomány, a nemi élet jelenségeit, lélektani és társadalmi vonatkozásait kutatja. A szexuális normák a történelem folyamán gyakran változtak. Az úgynevezett közerkölcs szabályai kultúránként, társadalmi csoportonként, vallásként, országonként, régióként eltérőek.

A lexikonban sok érdekességet találtam, amelyek egy korszerű kutatási eredményeket taglaló műbe aligha férnének bele. Néha olyan fogalmakkal is találkoztam, amiről sejtelmem se volt, hogy közük lehet a szexhez. Például a fityiszről ki gondolná, hogy eredetileg vulva-, ille. koituszszimbólum.

A múlt században, de még az "én időmben" is  a béka jelentette a terhességi tesztet. A nő vizeletét a béka bőre alá fecskendezték, a tüszőrepedése azt igazolta, hogy a nő bekapta a legyet. A férfihormont pedig a kakastaréj segítségével mutatták ki, erről bővebben nem írtak.

Tovább lapozva az érzékek irodalmában eljutunk Pietro Aretino nevéhez. Az itáliai reneszánsz író és költő pajzán szerelmi szonetteivel a pornográf irodalom előfutára lett.  Líráját Raffaello legtehetségesebb tanítványa, Giulio Romano alkotásai ihlették. A pápa a tiltott könyvek listájára tette Aretino obszcén műveit.

Az sem mindennapos, ha egy striciről paragrafust neveznek el. A Heinze-féle törvényt azért hozták 1900-ban, hogy gátat vessenek a német nagyvárosokban rohamosan terjedő „alacsony ösztönöket kiszolgáló szexuális kéjvágynak”. A képzőművészetek terén megszületett az „erkölcstelen műalkotás" fogalma, a hatóságok betilthatták világhíres festmények nyomatait, női aktkiállításokat zárattak be. A szélsőséges prüdéria óriási tiltakozási hullámot váltott ki és nemcsak a szexuális szabadságot hirdetők körében.

Latinul exceptio pluriumnak nevezik, ha valaki egyidőben több szexuális kapcsolatot létesít. A nők ma úgy mondanák az a „szemét disznó”, bár a latin kifejezés a kapcsolatra és nem személyre utal.

Megtudtam, hogy van ország, ahol tilos a kézcsók, valamint azt is, hogy a kilövellt ondó enyhén lúgos kémhatású és a péhája 7,3-7,6. Ezeregyéjszakáig tudnám folytatni, ahogy Seherezádé a mesében.

Sakálnyelv

Az empátia állítólag már nem fér bele a felgyorsult életritmusba. Sokan az önmegvalósítást gátló, férfiatlan tulajdonságnak, afféle leküzdendő gyengeségnek, egyben divatjamúltnak tartják.

Mit is jelent az empátia? Egyszerűen fogalmazva, híd, amely mások érzéseivel összeköt bennünket. Nélküle nem léphetnénk igazi kapcsolatba senkivel, de a filmeket, regényeket sem tudnánk élvezni .A neves magyar pszichiáter, Buda Béla szerint olyan képesség, amikor az ember bele tudja élni magát a másik helyzetébe, gondolatvilágába, lelkiállapotába. A személyiség mintegy a másikba vetíti önmagát. Ez a folyamat a másik fél ítélkezés nélküli elfogadását jelenti.

Marshall Rosenberg amerikai pszichiáternek van egy könyve, az a címe, hogy „A szavak ablakok vagy falak”. Az erőszakmentes kommunikációt zsiráfnyelvnek nevezi, szembeállítva a hétköznapokban csaknem mindenki által használt sakálnyelvvel. Rosenberg szerint általában a sakálnyelvvel viszonyulunk egymáshoz és önmagunkhoz. A sakál, ha az ellenfelét gyengébbnek találja, akkor üvöltve támad, ha erősebbnek, akkor alázatosan behúzott farokkal elsomfordál. A zsiráf erős állat, ugyanakkor szelíd. Nyálával képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások „fullánkjait” együttérzéssel és empátiával dolgozhatjuk fel.

A ma emberének nincs ideje lelkizésre; tart az energiavámpíroktól; utálja, ha lelki szemetes ládának tekintik. Már a gyerekek, a házastárs lelki bajaira se kíváncsiak, vagy ha igen, elbagatellizálják. Csakhogy eljön az idő, amikor a közömbösök hócipője is megtelik, jól esne valakivel megosztani a gondjaikat, de nem lesz kivel. Lehetnek hidegek és érzéketlenek mások iránt, építhetnek védőbástyákat maguk körül, de ezzel együtt magukat is kirekesztik abból, hogy mások átérezzék a bánatukat, szenvedésüket és azonosulni tudjanak velük.

Az empátia lehet igen erős is. Tania Singer német idegtudós feltérképezte, mi történik az agyunkban, amikor szerettünket szenvedni látjuk. A kísérlet során párokat vizsgáltak. Egyikük az MRI-készülékben feküdt, vagy ő, vagy a mellette ülő partnere apró, de fájdalmas áramütéseket kapott. Megfigyelhették, hogy a saját fájdalom érzékelésekor aktiválódó agyterületek némelyike a másik fájdalmának átélésekor is fellángol. Nem a primér érzékelő agyterületekről van szó, hiszen ezek valóban csak a fájdalmas ingerrel hozhatók működésbe, hanem azok a magasabb rendű agyi központok, amelyek a fájdalom, mint kellemetlen élmény szubjektív megéléséért felelősek. Magam is megtapasztaltam, nemcsak lelki, fizikai fájdalmat is okoztak haldokló édesanyám, majd a férjem szenvedései, amiket nem is fogok soha kiheverni.

A beleérzés jelentőségét túl sem értékelhetjük. Egyes tudósok szerint a világ nem lesz jobb hely, ha empatikusabbak leszünk, mert vannak árnyoldalai is. Pl. a korrupció az empátia egyik mellékterméke, hiszen azokat, akikkel együtt érzünk, előnyben részesíthetjük mások kárára. (Az illusztráció Buday Mihály festőművész alkotásai)