Özvegyek társasága

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott. A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes. A blog neve megtévesztő, hiszen az életről szól, amibe a halál is beletartozik.

Bemutatkozás

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket.
Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott.
A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes.

Megosztás

Élethalálharc

Nemrégiben vetítették az egyik tévécsatornán Az órák c. amerikai művészfilmet. Három nő történetéről szól, három idősíkban. Mindhárman Virginia Woolf Mrs. Dalloway c. könyvének figurái, amelyben sok az életrajzi elem. A filmet átlengi a depresszió, hangulata nyomasztó, végkifejlete gyászos. Aki ismeri a tragikus sorsú angol írónő életrajzát, nem is csodálkozik ezen. 1941-ben, egy tavaszi napon Virginia kövekkel a zsebében a Ouse folyóba ölte magát.

Az öngyilkosság nem istennek tetsző dolog, mégis egyfajta szabadság; mindenki választhat, akar vagy nem akar élni. Seneca már az ókorban megmondta, léteznek olyan egyéni sorsok, amikor az élet önkezű kioltására van elfogadható indok, ésszerű magyarázat a kívülállók számára is. A természet bölcs, egy utat rendelt befelé és többet kifelé.

Ezeregy nyomós érv lehet, ki miért menekül a halálba. Mindezekkel együtt, igen ostoba, aki könnyelműen eldobja az életét. Azt pedig saját magától kell megvédeni, aki életkora, betegsége miatt nem képes reálisan felmérni, hogy nem olyan reménytelen a helyzete, amilyennek hiszi. A világ csodálatos, ha olykor élethalálharcot is kell vívni érte.

Tökéletes bűntett...

Igenis létezik, akárki is állítja az ellenkezőjét. Persze, nem mindegy, mit értünk "tökéletes bűntény" alatt. Ha azt, hogy az elkövető azért nem bukott le, mert a jól kifundált tervét a legkisebb hiba nélkül, tökéletesen hajtotta végre - hát ilyen valóban nem létezik, vagy nincs tudomásunk róla. A bűnözök amúgy nem törekednek kriminológiai babérokra. Össze sem hasonlíthatók a klasszikus krimik leleményes figuráival, akiknél csak a pipázó detektív dörzsöltebb. A húsvér bűnözők beérik azzal, ha nem buknak le, és vannak jócskán, akiknek ez sikerül is.

Hazánkban legalább 250 olyan emberölés történt a korábbi évtizedekben, amelynek elkövetője nem kerül bíróság elé. A régi gyilkossági ügyeket ugyanis az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint bírálják el, vagyis ha egy napon besétálna a rendőrségre Labancz Anna, vagy Farkas Helga gyilkosa, egyik se kerülne rács mögé, mivel ügyük 20 után elévült. Mi ez, ha nem „tökéletes bűntény”? - legalábbis az elkövető szemszögéből nézve. Mit számít, hogy a bűnös érdeme vagy a bűnüldözés kudarca…? A jog szerint így igazságos, a büntethetőség elévült, csak az áldozat(ok) és a hozzátartozók tragikus sorsa marad örökkévalóság.

A 2013 júliusától bezárult a kiskapu, hiszen az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűntények nem évülnek el. Ezt követően az idő már nem dolgozik a rejtőzködő gyilkosoknak. Bárhol, bármikor lelepleződhetnek, hiszen a tudomány rohamléptekben fejlődik, a korábban rögzített és megőrzött „néma” bűnjelek egyszercsak beszélni kezdenek és elvezetnek a tettesig.

Agykurkász

­- Apuu, az elefánt okosabb a hangyánál? -­ Háát, ez most, hogy jutott eszedbe - vakarászta fejebúbját az apa. Megszokta, hogy gyermeke a „miért” korszakát éli és nem könnyű a kíváncsiságát kielégíteni. ­ - Na, idefigyelj: egyszer megkérdezték a hangyát tudja-e, mi az elefánt, és képzeld, ez az oktondi azt válaszolta, hogy egy nagy hangya - ezen aztán jót kacaráztak. - Azt hihetnéd, hogy irtó ostoba jószág, de a saját világában jól elboldogul, akárcsak az elefánt. Miközben apa magyarázott, papír és ceruzát vett elő a fiókból. ­ Rajzold le mindkét állat testét, a fejüket pedig cseréld fel. A 8 éves Réka viccesnek találta az elefántfejű hangyát és a hangyafejű elefántot, bájosan mosolygott az elől hiányzó tejfogával. Apa szíve olvadozott.

Se gyereknek, se agykutatónak nem kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, az „észt” nem kilóra mérik. A rovaroknak akkora az agyuk, akár egy porszem, mégis tudják azt, amit tudniuk kell. Szinte kész ismeretekkel jönnek a világra, olyan ismeretekkel, amelyekre valóban szükségük van. Ezzel szemben az ember a maga 1,4 kilónyi agyával, a fél életét iskolapadban tölti, majd később rájön, a nehezen megszerzett tudás nagy része tök felesleges. Hosszasan sorolhatnám az állatok „rendkívüli” képességeit. A madarak élő GPS-ek. Tájékozódásuk során figyelembe veszik a Nap helyzetét, a csillagok állását valamint a Föld mágneses mezejét is. Este pedig a Nap állása alapján, újra kalibrálják belső iránytűjüket. Főleg a varjak és papagájok intelligenciaszintje magas, holott lényegében nincs is agykérgük. A madarak agyának felépítése, szerkezete jelentősen eltér az emlősökétől. De nem primitívebb, hanem más! A nagyagy felületén nincsenek barázdák, tekervények, és az agykéreg, vagyis a szürkeállomány nem borítja be a nagyagy teljes felületét. Állítólag elülső agyukban egy igen speciális neuron-csoportosulás található, amiből arra következtetnek a kutatók, hogy nem feltétlenül térfogata és szerkezete teszi fejletté az agyat. A több idegsejt feltehetően jobb gondolkodási képességet eredményez. A nagyobb agy tehát nem jelent automatikusan gyorsabb, jobb észjárást.

Az igazi talányt a kórokozók és az ellenük való védekezés jelenti. A vírusokról több mint száz év alatt se sikerült kideríteni, hogy pontosan micsodák.  Biológiai organizmusok, nem élőlények, nincsenek sejtjeik… mégis, amire képesek az nagyon durva. Az általuk terjesztett fertőzésekben többen haltak meg a Földön, mint ahány áldozatot követeltek a háborúk. Hogy lehetséges, hogy ennyire kifognak rajtunk ezek a szabad szemmel nem is látható irinyópirinyó akármik? Méretük 20-1500 nanométer között változik, döntő többségüket csak elektronmikroszkóppal lehet megfigyelni. (A nanométer a méter milliárdodrésze!) És mitől olyan furmányosak a baktériumok? Átváltoznak, hogy ne találjon rajtuk fogást az antibiotikum. Hihetetlen, hogy mennyire alul maradtunk a kórokozókkal szembeni küzdelemben. Igaz, sok csatát nyertünk, de háborút nem.

Állítólag az evolúció egyik, ha nem legnagyobb csodája az emberi agy. Működését, bonyolultságát tekintve bizonyára. A döntő szempont mégis csak az, hogy értelmi képességeit, adottságait, mire használja.

Én tudom, hogy te tudod...

Valaha számomra is fontos volt, hogy elnyerjem más tetszését és az ebből fakadó szimpátiáját. Elégedetten olvastam le a partner arcáról, hogy „ma jól nézek ki”. Azt akartam elérni, hogy ne lógjak ki a sorból, ne legyek, se több, se kevesebb. Foglalkoztam a külsőmmel, költöttem rá, de mindez nem magamnak, hanem a környezetemnek szólt, hogy elfogadjanak és beilleszkedjek a kollégák, a barátok sémájába.

A hetvenes években nem volt egyszerű beszerezni egy-egy divatosabb cuccot. Menőnek számított, ha valaki hozzájutott nyugati holmikhoz, csempészett orkánkabáthoz, farmernadrághoz, nejlonharisnyához... Konfekcióból öltözködni rémes volt, a butikok kezdtek el kis szériás, a Burdából ellesett modelleket árusítani. Voltak márkás kozmetikumok, mint a Creme 21, a No 4711 parfüm vagy a Caola szappannál sokkal illatosabb Fa szappan…, valójában a fizetésünkből nem igen tellett luxuscikkekre. Kézről-kézre jártak a házilagos szépségápolási praktikák. Az olyanok, hogy végy egy tojás sárgáját, keverj hozzá két és fél gramm élesztőt, pár csepp írót vagy kefirt és kend egyenletesen az arcodra. 15-20 perc elteltével, radírozd le, majd hideg vizes borogatás után tegyél rá uborka szeleteket, hogy összehúzza a pórusokat. Hát, én soha nem jutottam el az uborkáig, pedig akkor kencéztem, amikor mindenki elment otthonról. Az élesztő, mint a gipsz rákötött az arcra és feszesebbé tette a bőrt, kisimította a ráncokat. Valaki mindig betoppant és amint kinyitottam a szám, a maszk összetört.

Manapság a szépségipar hatalmas profitot termel, kiszolgálja a tömegek igényét. Válság ide vagy oda, az emberek mindent megadnak azért, hogy szebbnek és fiatalabbnak tűnjenek. Egy jól fizető álláshoz, pozícióhoz, elit társaságokhoz, a képzettségen túl, megnyerőnek kell lenni. A szépségipar pedig épít az emberek kellemetlen külsőtől való félelmére és a szépség iránti vágyára. Korszerű tudományos technikákat is bevetnek, hogy kielégítsék a fizetőképes keresletet. Főként azokra építenek, akik tehetősek és képtelenek beletörődni az öregedésbe. Létezik ma már olyan kozmetikai beavatkozás, amely photoshopként retusálja, pontosabban takarja a ráncokat. A szilikon bázisú polimerekből álló hajszálvékony „második bőrt”folyékony formában kenik fel az arc azon pontjaira, ahol a redőket már nem lehet sminkkel halványítani.

Az örök fiatalság egyelőre hiú ábránd, de arról nem mondunk le, hogy mást mutassunk, mint amik valójában vagyunk. Nem számít, hogy én tudom, hogy te tudod…

 

Vagy-vagy

Az életet csak hátratekintve lehet megérteni,
de élni előre nézve kell.
/Sören Kierkegaard/

 

Mit üzennél a 2217-ben élő embereknek, ha lenne rá lehetőséged? Tudnál nekik valami okosat mondani, ami akkor is időszerű lenne? – kétlem, pedig nem lehetetlen. Gondolom ezt abból, hogy élt Dániában a 19. században egy fiatalember, akinek kérdései ma is folytonos önvizsgálatra késztetnek. Úgy élsz, ahogy akarsz vagy kényszerítő körülmények hálójában vergődsz? A sors uralkodik feletted vagy te a sorsodon? Tisztában vagy vele, hogy az élet nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni? Sören Kierkegaardnak különösen az a mondását érdemes észben tartani, hogy "Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot."

Felismerte azt az emberi sajátosságot, hogy az egyén életstratégiájának van egy fő vonulata, amit inkább ösztönösen, mint tudatosan választ. Például a hedonista a külsőségre, érzékiségre hajt, szlogenje "az életet élvezni kell". Amennyiben megrögzötten erre teszi fel az életét, állandóan szorongani fog tartva attól, hogy elveszti azt, amit nem ural. A fiatalság, a szépség, az egészség valóban a legnagyobb kincs, ám nem tart örökké.

Kierkegaard világhírű "Vagy-vagy" című művében azt fejtegeti: egyetlen abszolút vagy-vagy létezik: a jó és a rossz közötti választás. Az nem baj, ha az ember rosszul választ, mert megtudja, hogy a helytelent választotta. Ha pedig olyan helyzetbe kerül, hogy nincs más kiút számára, csak a választás, akkor biztosan helyesen dönt.  Többféle életstádium és többféle választás létezik, mind közül a legsilányabb a nulladik típusú vagyis az értelmetlen, hiábavaló, miértek nélküli lét. Mindössze 42 évet élt és mégis tudta mindazt, amire az átlagember legfeljebb élete záróakkordjaként jön rá. (Magyar felirattal láthatod, ha átváltasz You Tube-ra)


Kik azok a kimérák?

A biogenetikus törvényt Ernst H. Haeckel (1834-1919) német biológus fogalmazta meg 1866-ban. Lényege, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést. Haeckel látványos rajzaiban ábrázolta a gerinces állatok és az ember embrionális fejlődésének szakaszait, s ezek az elején majdnem egyezést mutattak. Így akarta népszerűsíteni az evolúciót, azt se bánta, ha érvelése hamis. Ez az elmélet a tudomány egyik legnagyobb csalása. A fantáziarajzokat 1997-ig! valójában senki nem ellenőrizte, csak azt követően szögezték le: az emberi embrió mindig is emberi embrió és nem csak valahányadik hét után válik azzá. Nem lesz hal, sem kétéltű, sem majom, végig ember marad!

Biológiailag egy ember, egy embrió minden sejtje ugyanazon géneket, kromoszómákat hordozza, de kik azok a kimérák? A görög mitológiából vett „lények” valójában olyan emberek, akiket genetikailag két vagy több egyedtől származó sejtek alkotnak, s ezek a sejtek megtartják a különböző genetikai jellegüket. Biológiai értelemben mesterséges kiméra az olyan ember, aki szerv- vagy szövetáltültetés során donorszervet kap, mert a donor szerv vagy szövet sejtjei továbbra is a donor genomját hordozzák: ugyanígy a véráttömlesztés nyomán genetikailag két különböző vér lehet a szervezetben. Természetes úton is kialakulhat kiméra, pl. anya és magzata közötti vérkeringés útján, minek következtében a magzatból származó kisebb sejtcsoportok, ill. DNS szekvenciák évtizedekkel a születés után is megtalálhatóak lehetnek az anya szervezetében, vagy fordítva. Kiméra képződik akkor is, ha a méhen belül két embrió "egyesül", megeshet, hogy a születendő gyermeknek két különböző genetikai profilja lesz szervezete bizonyos részeiben. S ez utóbbi jelenség lehet az olyan ritka genetikai rendellenesség hátterében, mint a hermafroditizmus, amikor egy ember férfi-női nemi jegyekkel rendelkezik.

A mesterséges úton előállított ember-állat egyedek súlyos etikai és jogi problémákat vethetnek fel. Az ún. xenotranszplantáció, vagyis szerv- ille. szövetátültetés során állattól származó, genetikailag manipulált szervet, szövetet ültetnek emberbe, amely beavatkozás életmentő is lehet. Az eljárást számos kockázati tényező befolyásolja. A legnagyobb jelentősége az emberi-állati kiméra, ill. hibrid egyedeknek az emberionális őssejtkutatásban és terápiás klónozásban rejlik.  Amerikában az év elején jelentették be, hogy először sikerült tudósoknak ember-állat hibridet alkotniuk.  A kiméra embriókat kifejlett disznóba ültetik, mert szervei sokkal gyorsabban fejlődnek az emberénél, utána viszont sokban hasonlítanak.

Jelenleg mintegy 4000 genetikai rendellenesség ismert. A rák, magas vérnyomás, érelmeszesedés, cukorbaj, skizofrénia, Parkinson-kór stb. szó szoros értelemben nem örökletes betegségek. Jelenlegi tudás szerint azonban kisebb nagyobb mértékben örökletes tényezők, egyes gének eltérő működése is szerepet játszik e betegségek kialakulásában (például a cukorbaj esetében eddig 17 különböző gént azonosítottak, amelyek közreműködhetnek e kórképben). A Humán Genom Program óriási fejlődést hozott a technológiában, de a gyógyítás terén a várakozáshoz képest elmaradtak az eredmények.

Jó az alvókád?

"Az igazi férfi kevés alvással is beéri!"- hihetetlen, hogy ez a téveszme a harmadik évezredben is tartja magát, holott már Napóleon tudta, a legénységet nem szabad feleslegesen kifárasztani. Nem a gyengeség jele, ha valakinek nem elég néhány órás pihenés. Köztudott, hogy a kimerültségtől csökken a koncentrálóképesség, a hibás döntések pedig súlyos katasztrófákhoz vezethetnek.  Mindenkinek más az alvásigénye, szokása. Hogy kinek, mennyi elég az jelentős mértékben genetikailag meghatározott, a teljesítményt nem feltétlen befolyásolja. Olvastam, egy japán matrónáról, akinek biológiai órája úgy volt belőve, hogy két napi alvást ugyanennyi idejű ébrenlét követett.

Leonardo da Vincinek állítólag elég volt egy-két óra, bár napközben olykor szunyókált. Nikola Tesla 2-3 órával beérte. Albert Einstein viszont napi 10 órát durmolt.

Az unokám 22 évesen rendszeresen éjfélkor fekszik, 4-5 órát alszik. Elég sokat autózik, nehezen tudom megértetni vele, a vezetés közbeni bealvás olyan, mint a filmszakadás. "A csattanásra riadsz, ha egyáltalán megúszod!" - intem. Leráz azzal, hogy „nyugi mama, ez velem nem eshet meg…” Na, igen a fiatalok olyan tragédiákból sem okulnak, mint a veronai baleset. A sógoromnál egyik napról a másikra jött az alvászavar. Az oka nyilvánvaló, a fiát tavaly vesztette el. Az éjszaka kellős közepén felriad, és nem tud visszaaludni. Pár heti tipródás után, most altatót szed. Anyukám fonónőként, három műszakban dolgozott, két kisgyerek mellett folyamatosan kialvatlan volt. Amikor reggel haza sietett az éjszakai műszakból, elindított bennünket a suliba, majd megfőzte az ebédet és csak utána tért nyugovóra.  Apám „nyugtalan láb” szindrómában szenvedett, a málenkij robot utóhatásaként. Emlékszem, álmában olyanokat rúgott, hogy az ágy is beleremegett. Nekem is vannak éjszakáim, amikor hajnali 3-kor ébredek. Ez azonban nem kóros, tévénézés közben beájulok, és a biológiai órám 6 órás szuszókálás után kiadja a parancsot: "hékás ébresztő, reggel van!" Ilyenkor forgolódom az ágyban és irigylem a denevéreket, akik fejjel lefelé lógva is prímán alszanak.

Félsz a haláltól?

Tavasszal ki gondol az elmúlásra? - az első ötven évben nem is. Halnak meg emberek körülöttünk akkor is, de mindig mások. Valamikor 70 tájékán ránk tör a páni félelem. Minden temetés a saját halálunk rémképét vetíti előre. Próbáljuk elhessegetni a gondolatot, csakhogy egyre több betegséggel bajlódunk. Álmatlanság, étvágytalanság, rossz kedélyállapot. Mit tegyünk, nézzünk szembe a halállal, vagy tegyünk úgy, mint a gyerekek, amikor a szemük elé teszik a tenyerüket, és azt hiszik, őket sem látják? A kaszással nem játszhatunk bújócskát.

A félelem nem hiábavaló dolog, a testi-lelki épségünket védi azzal, hogy óvatosságra int. Csakhogy a halálfélelem nem az életösztönt erősíti, démonként uralkodik felettünk. Számomra a legfőbb kérdés nem az, mi lesz velünk a halál után, hanem, mi lesz velünk addig? Egy buddhista mester szerint a halállal nemcsak életünk végén vagy egy szeretett személy elvesztésekor találkozunk. Életünk tele van "kis halálokkal", át- meg átszövi a mulandóság. Szeretném azt a keveset, ami még hátra van, lelki nyugalomban tölteni. Ugyanakkor azt sem hallgatom el, hogy lelkiekben készülök a visszafelé vezető útra. Pontosan úgy, ahogy Illyés Gyula a Kháron ladikja c. versében leírta:

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el,

épp oly szép Canal-én s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!...”

Fiatalon akkor féltem a haláltól, amikor a gyerekem pici volt. Talán túl sok árvákról szóló filmet néztem. Mi lesz, ha velem történik valami? - anyaként pótolhatatlannak tartottam magam. Amikor a kislányom 5-6 éves lett, elpárolgott ez a fajta rossz érzésem a jövőtől. Hosszú időre megfeledkeztem a túlvilágról, legfeljebb akkor jutott eszembe, amikor a környezetemben valakit tragikus baleset ért. Természetesnek vettem, hogy az öregek elhunynak. Mit tudtam akkor életről-halálról. Megszámlálhatatlanul sok évet jósoltam magamnak. És most itt vagyok, látom derengeni az alagút végét.

Szembe nézni saját elmúlásunk tényével, nem könnyű. Szorongást okoz, felerősíti bennünk az élet értelmetlenségének érzését, a halhatatlanság titkos vágyát. Azt mondják, a halálról csak két dolog tudható biztosan: bizonyosság, hogy eljön és idejének bizonytalansága.

Időnk tehát véges és akkor tesszük jól, ha minden percét kihasználjuk. Lehet, menekülő útvonalakat találni vallásban, filozófiában, spiritiszta tanokban… Hihetünk mennyben, feltámadásban, lélekvándorlásban - mindegy mi használ, csak használjon.

Oszlopos Simeon

Nehezen viselem a kötöttségeket. Székely vér is csörgedezik az ereimben, talán ez az oka, hogy a szabadság alapvető életelemem. 17 éves voltam, amikor először lázadtam fel. Apám kifogásolta, hogy szombatonként bulizni járok. Nem is értettem, mi a problémája ezzel, hisz jól tanultam. Felháborodásomnak hangot is adtam, meglehetősen pimaszul. Az öregem mérgében bevágta az égő cserépkályhába a tankönyveimet. Kiíratott a gimiből, és mehettem a Hepajba két műszakban dolgozni. Előtte azt se tudta, hová járok suliba. Megtanultam a leckét: lehet pofázni, szabad lázongani, de a levét én iszom meg. Akkoriban népbetegség volt a hímsovinizmus. Apám után a férjem vette kézbe a gyeplőt. Engem meg nem olyan fából faragtak, hogy eltűrjem. Voltak is oltári nagy balhék. Felnéztem az olyan nőkre, akiknek volt merszük felrúgni, akár a házasságukat is azért, hogy önmaguk lehessenek. Végül tudomásul kellett vennem, az önmegvalósítás olyan luxus, amit én családanyaként nem engedhetek meg magamnak. Annál inkább vágytam rá feleségként otthon, alkotóként a munkahelyemen.

Úgy gondoltam, a középkori remetéknek is jobb dolguk volt, mint nekem, aki a saját és a családja megélhetéséért bevállalt olyan munkát is, ami nem méltó hozzá. Irigyeltem a különcöket, hogy elvonulhatnak a világ zaja elő. Egyre többször lehetett hallani az „elefántcsonttorony” kifejezést. Divatos, kissé zavaros jelkép, először nem is értettem, mit jelent. Eredetileg az Énekek énekében a menyasszony nyakának szépségét hasonlították elefántcsont(torony)hoz.  (A 1. illusztráció Szabó Katalin, a 2. Dobesch Máté művész alkotása)

Az elhivatott, érzékeny lelkek, mint akár én, mindig vágytak valamiféle toronyra, védőbástyára. Faltam az önkéntes száműzetésbe vonuló, hóbortos figurákról szóló históriákat. A pálmát az öreg Oszlopos Szent Simeon szíriai szerzetes viszi el, bár lehet, hogy nem elhivatott, csak őrült volt szegényke. Állítólag évtizedeken át gubbasztott egy kőoszlop tetején, vezekléssel, imádkozással töltötte napjait. A tanítványai létrán másztak fel hozzá ötemeletnyi magasságba, hogy kaját vigyenek neki. Remete Szent Antal elsőként követte Jézus parancsát. Eladta, amije volt, az árát szétosztotta a szegények között és beköltözött a líbiai sivatag egyik üres sírboltjába. Hiába volt totál aszkéta, a kripta még neki is kényelmetlen volt, ezért egy elhagyott katonai táborban vert tanyát.

Az elefántcsonttorony visszatérő elemként jelenik meg az irodalomban is. G. Flaubert, a lélektani regény egyik legnagyobb mestere, a Bovaryné írója 1872-ben azon berzenkedett, hogy a lélek dolgait lekicsinylik. A szépet megvetik, az irodalmat lenézik. „Mindig igyekeztem elefántcsonttoronyban élni, de falait immár a szarnak árja csapkodja…” Ezek szerint toronyban élni se fenékig tejfel.

Babits Mihály megundorodva a közélettől egyenesen azt állította, a művésznek elefántcsonttoronyban a helye, kívülről-felülről kell szemlélnie a világot. Később viszont megvilágosodott, és azt hirdette, hogy a szellem embere álljon őrtoronyban és jelezze a veszélyt. A Jónás könyvének mondandója is erre utal. A próféta nem menekülhet a hivatása elől.

Esterházy Péter valahol azt vallotta: „jó volna egy ilyen torony, üldegélne benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… csakhogy butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől. A betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.”

Valamikor annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra az a torony, ahová elbújhat az ember a világ zaja elől. De már rég nem vágyom rá, csakhogy a torony kéretlenül beköltözött hozzám. Menekülnék, mint Remete Szent Antal a kriptából, de fogva tart. "A világ arany és az Isten jó./ S visz egy magamtól eloldott hajó.", ahogy Reményik Sándor egyik versében gyönyörűen kifejezte lelkének sodrását.

Álmok, vágyak, remények

Egy indiai guru egyszer azt mondta: "A vágy nem más, mint mohóság az egyre több után. Elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz."

Tiszta sor, nem sok értelme lenne az életnek álmok, vágyak, illúziók nélkül. Ám, vigyázni kell vele, a határok összemosódnak. Egy orosz író így fogalmazta meg a fantáziában rejlő kettősséget: "Furcsa érzés a remény. A józanész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában."

Csoóri Sándor is ezt a kétségbeejtő kettősséget érzékelteti: „Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.” Folytatásként egy erdélyi író, Bartis Attila szavait idézem: "Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, …tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez."

Léteznek megszállott optimisták, akik szinte fanatikusan hisznek a sorsukat érintő, legképtelenebb csodákban. Hiába próbálja Nagy Bandó észhez téríteni őket:”…ha  ezer méter magasból kiugró ejtőernyősnek nem nyílik ki az ernyője, és mégis abban bízik, hogy életben marad, nem optimista, hanem hülye..." Világos logika egészen addig, amíg  millióból egynek mégis sikerül túlélni a túlélhetetlent. Erre még a nagyszámok törvénye sem ad magyarázatot.