Özvegyek társasága

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott. A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes. A blog neve megtévesztő, hiszen az életről szól, amibe a halál is beletartozik.

Bemutatkozás

Senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti, akit szeret. Badarság, hogy az idő begyógyítja a sebeket.
Nyugdíjba vonulásomig egy bűnügyi lapnál dolgoztam újságíróként. Sok emberi tragédiával találkoztam. Kis túlzással, a halál közelsége a munkámhoz tartozott.
A halál mindig megrázó, legyen az erőszakos, vagy természetes.

Megosztás

Nagymosás

Gyerekkoromban nálunk hetente volt nagymosás. A konyhabútorhoz nemcsak kredenc, étkezőasztal és székek, hanem szennyesláda is tartozott. Abba dobáltuk a levetett holmikat. Nem ám minden nap, csak amikor tényleg piszkos volt. Apám még akkor se. Anyámnak úgy kellett hajnalonként a székről „elcsennie”, mert ha az öregemen múlt volna, sose vált tisztát. Árvaként az utcán nevelkedett, számára kosz nem létezett. Hányszor hallottam, amikor reggel kiabált:

- Icaaa, hová tetted a gatyámat?

- Kimostam, Jenő!

- Már megint…?

A nagymosás a szennyes szétválogatásával kezdődött. Anyám éjszakára előáztatta a  Flóra mosószappannal átdörzsölt szennyest. A hatvanas évek elején már nem használták se a klórmeszet, se a hírhedt lúgkövet, ami fehérített ugyan, de roncsolta a szövetet. A lenvászon vagy pamut ágyneműt, törülközőt, konyharuhát, asztalterítőt inkább kifőzte a horganyzott bádog fazékban. Külön ázott a világosabb, külön az elkoszolódott munkásruha. Édesanyám félárvaként 12 éves korától jó módú családoknál cselédeskedett, mosnia is kellett, ő megszokta a tisztaságot. Miután férjhez ment, továbbra is vállalt nagymosást. A környékbeli úrinők, mint a kőműves felesége, pár fillérért mosattak vele. Anyának sietnie kellett, délutános volt a gyárban, egyébként három műszakban dolgozott a gyűrűs fonodában. Mosásnál a haja kendővel „munkásnő” stílusban volt bekötve. A kopott acélszürke fonodai ruhájának nem ártott a szennyes lé, amivel összefröcskölődött. A fájós lábain magas szárú vászoncipő. A hokedlira rakta a fateknőt. A sparhelten, a 15 literes mosófazékban felforrósított vízből meregetett egy lábassal a teknőbe. A ruhák mindkét felét átsúrolta a dúrva sörtéjű kefével, aztán tiszta vízben kézzel átdörzsölte valamennyit. A kútból húzott vizet a kétszeri öblítéshez. Miután a ruhákat kézzel kicsavarta, a szárító kötélre teregette az udvaron, ahol a szél jól átjárta. Öblítő nélkül is friss, tisztaság illatot árasztott.  Emlékezetem szerint az első forgótárcsás mosógépet a hatvanas évek közepén vették és még a 80-as évek végén is azzal mosott a mamám.

Mindez azért jutott az eszembe, mert megvettem életem 4. új mosógépét. A korábbiak: Hajdú forgótárcsás, Minimat automata, Whirpool felültöltős. Az utóbbi volt a legrosszabb választás, alig 10 évet bírt ki, a fedelét megette a rozsda, javítása nem éri meg. Az új gép Indesit elöltöltős, akciósan 55 ezerbe került, ami jó árnak számít. Nem kacifántos, nincs rajta digitális kijelző és nem úgy néz ki, mint egy űrhajó vezérlőpultja. Az összes háztartási gép közül a mosógépet becsülöm a legtöbbre. Bárki is volt, aki kitalálta, áldja meg az isten.

Én tudom, hogy te tudod...

Valaha számomra is fontos volt, hogy elnyerjem más tetszését és az ebből fakadó szimpátiáját. Elégedetten olvastam le a partner arcáról, hogy „ma jól nézek ki”. Azt akartam elérni, hogy ne lógjak ki a sorból, ne legyek, se több, se kevesebb. Foglalkoztam a külsőmmel, költöttem rá, de mindez nem magamnak, hanem a környezetemnek szólt, hogy elfogadjanak és beilleszkedjek a kollégák, a barátok sémájába.

A hetvenes években nem volt egyszerű beszerezni egy-egy divatosabb cuccot. Menőnek számított, ha valaki hozzájutott nyugati holmikhoz, csempészett orkánkabáthoz, farmernadrághoz, nejlonharisnyához... Konfekcióból öltözködni rémes volt, a butikok kezdtek el kis szériás, a Burdából ellesett modelleket árusítani. Voltak márkás kozmetikumok, mint a Creme 21, a No 4711 parfüm vagy a Caola szappannál sokkal illatosabb Fa szappan…, valójában a fizetésünkből nem igen tellett luxuscikkekre. Kézről-kézre jártak a házilagos szépségápolási praktikák. Az olyanok, hogy végy egy tojás sárgáját, keverj hozzá két és fél gramm élesztőt, pár csepp írót vagy kefirt és kend egyenletesen az arcodra. 15-20 perc elteltével, radírozd le, majd hideg vizes borogatás után tegyél rá uborka szeleteket, hogy összehúzza a pórusokat. Hát, én soha nem jutottam el az uborkáig, pedig akkor kencéztem, amikor mindenki elment otthonról. Az élesztő, mint a gipsz rákötött az arcra és feszesebbé tette a bőrt, kisimította a ráncokat. Valaki mindig betoppant és amint kinyitottam a szám, a maszk összetört.

Manapság a szépségipar hatalmas profitot termel, kiszolgálja a tömegek igényét. Válság ide vagy oda, az emberek mindent megadnak azért, hogy szebbnek és fiatalabbnak tűnjenek. Egy jól fizető álláshoz, pozícióhoz, elit társaságokhoz, a képzettségen túl, megnyerőnek kell lenni. A szépségipar pedig épít az emberek kellemetlen külsőtől való félelmére és a szépség iránti vágyára. Korszerű tudományos technikákat is bevetnek, hogy kielégítsék a fizetőképes keresletet. Főként azokra építenek, akik tehetősek és képtelenek beletörődni az öregedésbe. Létezik ma már olyan kozmetikai beavatkozás, amely photoshopként retusálja, pontosabban takarja a ráncokat. A szilikon bázisú polimerekből álló hajszálvékony „második bőrt”folyékony formában kenik fel az arc azon pontjaira, ahol a redőket már nem lehet sminkkel halványítani.

Az örök fiatalság egyelőre hiú ábránd, de arról nem mondunk le, hogy mást mutassunk, mint amik valójában vagyunk. Nem számít, hogy én tudom, hogy te tudod…

 

Vagy-vagy

Az életet csak hátratekintve lehet megérteni,
de élni előre nézve kell.
/Sören Kierkegaard/

 

Mit üzennél a 2217-ben élő embereknek, ha lenne rá lehetőséged? Tudnál nekik valami okosat mondani, ami akkor is időszerű lenne? – kétlem, pedig nem lehetetlen. Gondolom ezt abból, hogy élt Dániában a 19. században egy fiatalember, akinek kérdései ma is folytonos önvizsgálatra késztetnek. Úgy élsz, ahogy akarsz vagy kényszerítő körülmények hálójában vergődsz? A sors uralkodik feletted vagy te a sorsodon? Tisztában vagy vele, hogy az élet nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni? Sören Kierkegaardnak különösen az a mondását érdemes észben tartani, hogy "Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot."

Felismerte azt az emberi sajátosságot, hogy az egyén életstratégiájának van egy fő vonulata, amit inkább ösztönösen, mint tudatosan választ. Például a hedonista a külsőségre, érzékiségre hajt, szlogenje "az életet élvezni kell". Amennyiben megrögzötten erre teszi fel az életét, állandóan szorongani fog tartva attól, hogy elveszti azt, amit nem ural. A fiatalság, a szépség, az egészség valóban a legnagyobb kincs, ám nem tart örökké.

Kierkegaard világhírű "Vagy-vagy" című művében azt fejtegeti: egyetlen abszolút vagy-vagy létezik: a jó és a rossz közötti választás. Az nem baj, ha az ember rosszul választ, mert megtudja, hogy a helytelent választotta. Ha pedig olyan helyzetbe kerül, hogy nincs más kiút számára, csak a választás, akkor biztosan helyesen dönt.  Többféle életstádium és többféle választás létezik, mind közül a legsilányabb a nulladik típusú vagyis az értelmetlen, hiábavaló, miértek nélküli lét. Mindössze 42 évet élt és mégis tudta mindazt, amire az átlagember legfeljebb élete záróakkordjaként jön rá. (Magyar felirattal láthatod, ha átváltasz You Tube-ra)


Kik azok a kimérák?

A biogenetikus törvényt Ernst H. Haeckel (1834-1919) német biológus fogalmazta meg 1866-ban. Lényege, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést. Haeckel látványos rajzaiban ábrázolta a gerinces állatok és az ember embrionális fejlődésének szakaszait, s ezek az elején majdnem egyezést mutattak. Így akarta népszerűsíteni az evolúciót, azt se bánta, ha érvelése hamis. Ez az elmélet a tudomány egyik legnagyobb csalása. A fantáziarajzokat 1997-ig! valójában senki nem ellenőrizte, csak azt követően szögezték le: az emberi embrió mindig is emberi embrió és nem csak valahányadik hét után válik azzá. Nem lesz hal, sem kétéltű, sem majom, végig ember marad!

Biológiailag egy ember, egy embrió minden sejtje ugyanazon géneket, kromoszómákat hordozza, de kik azok a kimérák? A görög mitológiából vett „lények” valójában olyan emberek, akiket genetikailag két vagy több egyedtől származó sejtek alkotnak, s ezek a sejtek megtartják a különböző genetikai jellegüket. Biológiai értelemben mesterséges kiméra az olyan ember, aki szerv- vagy szövetáltültetés során donorszervet kap, mert a donor szerv vagy szövet sejtjei továbbra is a donor genomját hordozzák: ugyanígy a véráttömlesztés nyomán genetikailag két különböző vér lehet a szervezetben. Természetes úton is kialakulhat kiméra, pl. anya és magzata közötti vérkeringés útján, minek következtében a magzatból származó kisebb sejtcsoportok, ill. DNS szekvenciák évtizedekkel a születés után is megtalálhatóak lehetnek az anya szervezetében, vagy fordítva. Kiméra képződik akkor is, ha a méhen belül két embrió "egyesül", megeshet, hogy a születendő gyermeknek két különböző genetikai profilja lesz szervezete bizonyos részeiben. S ez utóbbi jelenség lehet az olyan ritka genetikai rendellenesség hátterében, mint a hermafroditizmus, amikor egy ember férfi-női nemi jegyekkel rendelkezik.

A mesterséges úton előállított ember-állat egyedek súlyos etikai és jogi problémákat vethetnek fel. Az ún. xenotranszplantáció, vagyis szerv- ille. szövetátültetés során állattól származó, genetikailag manipulált szervet, szövetet ültetnek emberbe, amely beavatkozás életmentő is lehet. Az eljárást számos kockázati tényező befolyásolja. A legnagyobb jelentősége az emberi-állati kiméra, ill. hibrid egyedeknek az emberionális őssejtkutatásban és terápiás klónozásban rejlik.  Amerikában az év elején jelentették be, hogy először sikerült tudósoknak ember-állat hibridet alkotniuk.  A kiméra embriókat kifejlett disznóba ültetik, mert szervei sokkal gyorsabban fejlődnek az emberénél, utána viszont sokban hasonlítanak.

Jelenleg mintegy 4000 genetikai rendellenesség ismert. A rák, magas vérnyomás, érelmeszesedés, cukorbaj, skizofrénia, Parkinson-kór stb. szó szoros értelemben nem örökletes betegségek. Jelenlegi tudás szerint azonban kisebb nagyobb mértékben örökletes tényezők, egyes gének eltérő működése is szerepet játszik e betegségek kialakulásában (például a cukorbaj esetében eddig 17 különböző gént azonosítottak, amelyek közreműködhetnek e kórképben). A Humán Genom Program óriási fejlődést hozott a technológiában, de a gyógyítás terén a várakozáshoz képest elmaradtak az eredmények.

Jó az alvókád?

"Az igazi férfi kevés alvással is beéri!"- hihetetlen, hogy ez a téveszme a harmadik évezredben is tartja magát, holott már Napóleon tudta, a legénységet nem szabad feleslegesen kifárasztani. Nem a gyengeség jele, ha valakinek nem elég néhány órás pihenés. Köztudott, hogy a kimerültségtől csökken a koncentrálóképesség, a hibás döntések pedig súlyos katasztrófákhoz vezethetnek.  Mindenkinek más az alvásigénye, szokása. Hogy kinek, mennyi elég az jelentős mértékben genetikailag meghatározott, a teljesítményt nem feltétlen befolyásolja. Olvastam, egy japán matrónáról, akinek biológiai órája úgy volt belőve, hogy két napi alvást ugyanennyi idejű ébrenlét követett.

Leonardo da Vincinek állítólag elég volt egy-két óra, bár napközben olykor szunyókált. Nikola Tesla 2-3 órával beérte. Albert Einstein viszont napi 10 órát durmolt.

Az unokám 22 évesen rendszeresen éjfélkor fekszik, 4-5 órát alszik. Elég sokat autózik, nehezen tudom megértetni vele, a vezetés közbeni bealvás olyan, mint a filmszakadás. "A csattanásra riadsz, ha egyáltalán megúszod!" - intem. Leráz azzal, hogy „nyugi mama, ez velem nem eshet meg…” Na, igen a fiatalok olyan tragédiákból sem okulnak, mint a veronai baleset. A sógoromnál egyik napról a másikra jött az alvászavar. Az oka nyilvánvaló, a fiát tavaly vesztette el. Az éjszaka kellős közepén felriad, és nem tud visszaaludni. Pár heti tipródás után, most altatót szed. Anyukám fonónőként, három műszakban dolgozott, két kisgyerek mellett folyamatosan kialvatlan volt. Amikor reggel haza sietett az éjszakai műszakból, elindított bennünket a suliba, majd megfőzte az ebédet és csak utána tért nyugovóra.  Apám „nyugtalan láb” szindrómában szenvedett, a málenkij robot utóhatásaként. Emlékszem, álmában olyanokat rúgott, hogy az ágy is beleremegett. Nekem is vannak éjszakáim, amikor hajnali 3-kor ébredek. Ez azonban nem kóros, tévénézés közben beájulok, és a biológiai órám 6 órás szuszókálás után kiadja a parancsot: "hékás ébresztő, reggel van!" Ilyenkor forgolódom az ágyban és irigylem a denevéreket, akik fejjel lefelé lógva is prímán alszanak.

Félsz a haláltól?

Tavasszal ki gondol az elmúlásra? - az első ötven évben nem is. Halnak meg emberek körülöttünk akkor is, de mindig mások. Valamikor 70 tájékán ránk tör a páni félelem. Minden temetés a saját halálunk rémképét vetíti előre. Próbáljuk elhessegetni a gondolatot, csakhogy egyre több betegséggel bajlódunk. Álmatlanság, étvágytalanság, rossz kedélyállapot. Mit tegyünk, nézzünk szembe a halállal, vagy tegyünk úgy, mint a gyerekek, amikor a szemük elé teszik a tenyerüket, és azt hiszik, őket sem látják? A kaszással nem játszhatunk bújócskát.

A félelem nem hiábavaló dolog, a testi-lelki épségünket védi azzal, hogy óvatosságra int. Csakhogy a halálfélelem nem az életösztönt erősíti, démonként uralkodik felettünk. Számomra a legfőbb kérdés nem az, mi lesz velünk a halál után, hanem, mi lesz velünk addig? Egy buddhista mester szerint a halállal nemcsak életünk végén vagy egy szeretett személy elvesztésekor találkozunk. Életünk tele van "kis halálokkal", át- meg átszövi a mulandóság. Szeretném azt a keveset, ami még hátra van, lelki nyugalomban tölteni. Ugyanakkor azt sem hallgatom el, hogy lelkiekben készülök a visszafelé vezető útra. Pontosan úgy, ahogy Illyés Gyula a Kháron ladikja c. versében leírta:

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el,

épp oly szép Canal-én s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!...”

Fiatalon akkor féltem a haláltól, amikor a gyerekem pici volt. Talán túl sok árvákról szóló filmet néztem. Mi lesz, ha velem történik valami? - anyaként pótolhatatlannak tartottam magam. Amikor a kislányom 5-6 éves lett, elpárolgott ez a fajta rossz érzésem a jövőtől. Hosszú időre megfeledkeztem a túlvilágról, legfeljebb akkor jutott eszembe, amikor a környezetemben valakit tragikus baleset ért. Természetesnek vettem, hogy az öregek elhunynak. Mit tudtam akkor életről-halálról. Megszámlálhatatlanul sok évet jósoltam magamnak. És most itt vagyok, látom derengeni az alagút végét.

Szembe nézni saját elmúlásunk tényével, nem könnyű. Szorongást okoz, felerősíti bennünk az élet értelmetlenségének érzését, a halhatatlanság titkos vágyát. Azt mondják, a halálról csak két dolog tudható biztosan: bizonyosság, hogy eljön és idejének bizonytalansága.

Időnk tehát véges és akkor tesszük jól, ha minden percét kihasználjuk. Lehet, menekülő útvonalakat találni vallásban, filozófiában, spiritiszta tanokban… Hihetünk mennyben, feltámadásban, lélekvándorlásban - mindegy mi használ, csak használjon.

Oszlopos Simeon

Nehezen viselem a kötöttségeket. Székely vér is csörgedezik az ereimben, talán ez az oka, hogy a szabadság alapvető életelemem. 17 éves voltam, amikor először lázadtam fel. Apám kifogásolta, hogy szombatonként bulizni járok. Nem is értettem, mi a problémája ezzel, hisz jól tanultam. Felháborodásomnak hangot is adtam, meglehetősen pimaszul. Az öregem mérgében bevágta az égő cserépkályhába a tankönyveimet. Kiíratott a gimiből, és mehettem a Hepajba két műszakban dolgozni. Előtte azt se tudta, hová járok suliba. Megtanultam a leckét: lehet pofázni, szabad lázongani, de a levét én iszom meg. Akkoriban népbetegség volt a hímsovinizmus. Apám után a férjem vette kézbe a gyeplőt. Engem meg nem olyan fából faragtak, hogy eltűrjem. Voltak is oltári nagy balhék. Felnéztem az olyan nőkre, akiknek volt merszük felrúgni, akár a házasságukat is azért, hogy önmaguk lehessenek. Végül tudomásul kellett vennem, az önmegvalósítás olyan luxus, amit én családanyaként nem engedhetek meg magamnak. Annál inkább vágytam rá feleségként otthon, alkotóként a munkahelyemen.

Úgy gondoltam, a középkori remetéknek is jobb dolguk volt, mint nekem, aki a saját és a családja megélhetéséért bevállalt olyan munkát is, ami nem méltó hozzá. Irigyeltem a különcöket, hogy elvonulhatnak a világ zaja elő. Egyre többször lehetett hallani az „elefántcsonttorony” kifejezést. Divatos, kissé zavaros jelkép, először nem is értettem, mit jelent. Eredetileg az Énekek énekében a menyasszony nyakának szépségét hasonlították elefántcsont(torony)hoz.  (A 1. illusztráció Szabó Katalin, a 2. Dobesch Máté művész alkotása)

Az elhivatott, érzékeny lelkek, mint akár én, mindig vágytak valamiféle toronyra, védőbástyára. Faltam az önkéntes száműzetésbe vonuló, hóbortos figurákról szóló históriákat. A pálmát az öreg Oszlopos Szent Simeon szíriai szerzetes viszi el, bár lehet, hogy nem elhivatott, csak őrült volt szegényke. Állítólag évtizedeken át gubbasztott egy kőoszlop tetején, vezekléssel, imádkozással töltötte napjait. A tanítványai létrán másztak fel hozzá ötemeletnyi magasságba, hogy kaját vigyenek neki. Remete Szent Antal elsőként követte Jézus parancsát. Eladta, amije volt, az árát szétosztotta a szegények között és beköltözött a líbiai sivatag egyik üres sírboltjába. Hiába volt totál aszkéta, a kripta még neki is kényelmetlen volt, ezért egy elhagyott katonai táborban vert tanyát.

Az elefántcsonttorony visszatérő elemként jelenik meg az irodalomban is. G. Flaubert, a lélektani regény egyik legnagyobb mestere, a Bovaryné írója 1872-ben azon berzenkedett, hogy a lélek dolgait lekicsinylik. A szépet megvetik, az irodalmat lenézik. „Mindig igyekeztem elefántcsonttoronyban élni, de falait immár a szarnak árja csapkodja…” Ezek szerint toronyban élni se fenékig tejfel.

Babits Mihály megundorodva a közélettől egyenesen azt állította, a művésznek elefántcsonttoronyban a helye, kívülről-felülről kell szemlélnie a világot. Később viszont megvilágosodott, és azt hirdette, hogy a szellem embere álljon őrtoronyban és jelezze a veszélyt. A Jónás könyvének mondandója is erre utal. A próféta nem menekülhet a hivatása elől.

Esterházy Péter valahol azt vallotta: „jó volna egy ilyen torony, üldegélne benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… csakhogy butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől. A betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.”

Valamikor annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra az a torony, ahová elbújhat az ember a világ zaja elől. De már rég nem vágyom rá, csakhogy a torony kéretlenül beköltözött hozzám. Menekülnék, mint Remete Szent Antal a kriptából, de fogva tart. "A világ arany és az Isten jó./ S visz egy magamtól eloldott hajó.", ahogy Reményik Sándor egyik versében gyönyörűen kifejezte lelkének sodrását.

Álmok, vágyak, remények

Egy indiai guru egyszer azt mondta: "A vágy nem más, mint mohóság az egyre több után. Elégedetlenség azzal, ami van: a jelennel. Ezért az elégedettséget jövőbeni reményeidben kezded keresni. A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már - és azt a valamit sosem hozta el -, te még mindig reménytelenül reménykedsz."

Tiszta sor, nem sok értelme lenne az életnek álmok, vágyak, illúziók nélkül. Ám, vigyázni kell vele, a határok összemosódnak. Egy orosz író így fogalmazta meg a fantáziában rejlő kettősséget: "Furcsa érzés a remény. A józanész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában."

Csoóri Sándor is ezt a kétségbeejtő kettősséget érzékelteti: „Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.” Folytatásként egy erdélyi író, Bartis Attila szavait idézem: "Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, …tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez."

Léteznek megszállott optimisták, akik szinte fanatikusan hisznek a sorsukat érintő, legképtelenebb csodákban. Hiába próbálja Nagy Bandó észhez téríteni őket:”…ha  ezer méter magasból kiugró ejtőernyősnek nem nyílik ki az ernyője, és mégis abban bízik, hogy életben marad, nem optimista, hanem hülye..." Világos logika egészen addig, amíg  millióból egynek mégis sikerül túlélni a túlélhetetlent. Erre még a nagyszámok törvénye sem ad magyarázatot.

Szívtelen nemzedék

Örök dilemma, hogy a szívünkre, vagy inkább a józan eszünkre hallgassunk-e? Azok közé tartozom, akik hajlamosak az érzelmeikre hallgatni, holott ezerszer megtapasztaltam, a világ mozgatórugója a racionalitás. Meglepődve látom, az utóbbi években nő a kutatók érdeklődése az érzelmi intelligencia (EQ) iránt.

Száz év alatt 24 ponttal emelkedett az értelmi fejlettség mértékének átlagos mutatója (IQ). Ahogy nő a gyerekek IQ-ja úgy csökken az EQ-ja. A korábbi generációhoz képest a mai fiatalok érzelmileg labilisabbak, egyre magányosabbnak érzik magukat, depresszióra hajlamosak, rendetlenebbek, idegesebbek, és agresszívebbek. Így aztán egyre nő az elidegenedés, a drogfogyasztás, a bűnözés. Anélkül, hogy általánosítanék, nagy a veszélye annak, hogy a közömbös társadalomban felnő egy „szívtelen” nemzedék.

Az érzelmek jelentőségét munkahelyeken sem becsülhetjük le. Az egyre nagyobbak és összetettebb feladatok elvégzéséhez megfelelő fizikai, idegi és lelki állóképesség kell. Ahogy karbantartjuk a testünket, úgy szükség van a lelkünk erősítésére, csak így juthatunk a teljes harmónia közelébe, amely fokozza a teljesítőképességet.

Az emberi arc az érzelmek egyik legfontosabb kifejezője. Egy érzelmileg intelligens ember pontosan leolvassa az arcról a hat (düh, undor, félelem, öröm, szomorúság, meglepődés) alapérzelmet. Ez ugyanis kulcsszerepet tölt be mások érzelmi állapotának és szándékának megértésében. Ha az érzelem felismerése téves, akkor félreértéshez vagy nem helyénvaló társas viselkedéshez vezethet.

Az érzelmi intelligencia nem azt jelenti, hogy képmutatóan kedvesek vagyunk másokhoz. Nem jelenti azt, hogy minden döntésnél csakis kizárólag az empátia, az együttérzés, segítőszándék dominál. Az EQ arról szól, hogyan irányítsuk a személyiségünket.

Az érett személyiség képes:

- a saját érzelmi állapotának felismerésére. Párhuzamot teremt az érzelmei, a gondolatai és a tettei között

- az érzelmei kontrollálására, és a kilengéseket a kívánatosabb irányba tolja

- tudatosan olyan érzelmi állapot elérésére, amely révén sikeresebb lehet munkában és magánéletben egyaránt

- mások érzéseinek olvasására, tiszteletben tartására, befolyásolására

- kielégítő társas kapcsolatok létrehozására és fenntartására

Ha valaki megkérdezné: mire jók azok a „nyálas” érzelmek? Emlékeztetném, a gondolkodás és érzelem kapcsolata az ókorig nyúlik vissza. A gondolkodók sokáig azt hitték, az érzelmek rontják a megismerés folyamatát és annak megbízhatóságát. Arisztotelész elsőként fogalmazta meg, az érzelmek kapcsolatban állnak a cselekvéssel. Később Darwin és mások írtak az érzelmek funkcióiról pl. olyan jelző és kommunikációs rendszert működtetnek, amely a faj, illetve az egyed túlélése szempontjából előnyös.

A magam nyelvére úgy fordítottam le a tudósok okoskodásait, az érzelmek segítenek abban, hogy eligazodjunk és megtaláljuk a helyünket a világban és jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Arcolvasók

Arcolvasók vagyunk mindannyian, akár akarjuk, akár nem. A késztetésnek nemcsak a kíváncsiság az oka, az arc fürkészésével a legrövidebb időn belül a legtöbb információhoz jutunk a másikról. Elegendő egy pillantást vetni rá, hogy kiderüljön: a neme, körülbelüli életkora, lelki- és idegállapota; jól néz-e ki, rokonszenves vagy ellenszenves...

A saját arcunkat csak a tükörben látjuk, másokéval azonban szakadatlan szembesülünk. Az egyéniség arcról való leolvasásának tudománya Kínából származik. Gyökerei az ókori tudósok idejébe nyúlnak vissza. A görög mitológiában az ifjú Narcissus egy tó tükrében látta meg először arcmását és olyan szépnek találta, hogy nyomban beleszeretett. Mindnyájunkban van némi egészséges nárcizmus, amely segít a lelki egyensúly fenntartását. Kóros változata ugyanakkor személyiségzavarban nyilvánul meg.

Miről árulkodnak az arcvonások; miért találjuk az egyiket vonzónak, a másikat taszítónak? Leonardo da Vinci szerint a szépség és a tökéletesség az arc arányaiban keresendő. A Mona Lisa mégis túlmutat ezen. A fiatal nő titokzatos mosolya az, ami elvarázsolja a nézőt. Arcunk visszatükrözi az alapérzelmeket (düh, undor, félelem, öröm, szomorúság, meglepődés), talán a tulajdonságainkat, sőt a betegségeinket is. Manapság sokan úgy gondolják, hogy a belső kisugárzás teszi igazán széppé a nőket.

Az arcfelismerés agyi működését régóta kutatja az orvostudomány. Az agy jobb féltekének sérülése következtében a beteg akár családtagjait sem ismeri fel. Életünk során, akár több száz ember arcát tároljuk memóriánkban, a rögzítés általában nem fotografikusan történik. Nem raktározzuk el egyszerre a megkülönböztető jegyeket, mint haj- és szemszín, orr-, száj-, fülforma stb. E helyet inkább általunk ismert sémába foglaljuk (pl. olaszos, jópofa, gesztikuláló). Ezután ez a sémás, sztereotip kép könnyebben előhívható és társítható lesz a személyhez. Az arcolvasás tehát emiatt félrevezető is lehet. Befolyásolhat bennünket egy hasonló külsejű ismerős, aki korábban pozitív vagy negatív hatást gyakorolt ránk.

Az egypetéjű ikrek úgy hasonlítnak egymásra, mint két tojás. Az ikrek egyetlen megtermékenyített petesejt osztódása révén jönnek létre, így a teljes genetikai állományuk közel azonos. Ugyanakkor ismerünk olyan embereket, akik között nincs rokoni kapcsolat, mégis hasonlítanak egymásra. A nem rokoni hasonmásoknál a külső morfológiai jegyek nem egy génhez kötődően öröklődnek, hanem sok gén együttes hatása alakítja ki őket. Feltételezések szerint az arc jellemzőinek kombinációja véges számú és a több mint 7 milliárd embernél könnyen előfordulhat, hogy egyesek hasonló jegyekkel bírnak. Tehát az alteregókat a véletlen egybeesés hozza létre.

Az európaiak számára minden kínai, jobban mondva ázsiai arc egyforma és ez fordítva is igaz. A jelenséget másikrassz-hatásnak hívják, és a magyarázat a korai vizuális tapasztalatokban keresendő. Ha valaki ugyanis csak europid arcokkal van körülvéve, akkor az arcfelismerési képessége az ő jellemzőikre élesedik ki.

Nézd meg a csecsemő arcát -, akár egy könyv első, üres lapja. Majd az élet fest rá leheletfinom redőket, szarkalábakat, gondfelhőket. Fiatalon a szépség adomány, de az öregek keményen megdolgoztak a ráncaikért. A cserzett, öreg arcról leolvasható, milyen volt a sorsa, mennyi megpróbáltatáson, szenvedésen ment keresztül. Van benne valami megfoghatatlan titokzatosság, akár Da Vinci Mona Lisájában.